Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)
Ez akkor is hasznos, ha a gabonahordás pénzért történik, ilyenkor ugyanis keresztek szállítására kötnek egyességet. A kéve kalászos része a farka, a másik pedig a tüve. Bekötésnél a földre boruló része a hasa — Nátly József szerint valamikor saskó volt a neve —, a felső meg a háta vagy feje. Annak az aratónak, aki a kévéhez való kötelet teríti: kötélhányó, kötélterítő neve is hallható. A terítésnek úgy kell történnie, hogy a kötél csákja, vagyis a csomós része fölfelé álljon. A marokverő két félmarkot tesz bele. A kévekötő, rendesen férfi odalép, lábához húzva eligazítja a markot. Bal kezével a kötél túlsó ágát, a jobbal pedig a maga felé eső ágát összefogja, összeszorítja, térdével megnyomkodja. A kötél két végét össze is fonja, és egyik ágát a kötésnek aládugja. Most a kévét a hasára fordítja, mögfarkali, kifarkali, kifüveli, vagyis a kiálló szálakat kihúzza, hogy el ne szóródjanak majd a kévéből. Ezek a kaparékba kerülnek. A búzát, illetőleg kévét derékon kötik át. Használatos az a kötésmód is, amikor a kötél két ágát addig csavarják, amíg patkó alakot nem mutat. Ez a patkóskötés, amelynél a szárát nem kell a szoros kötél alá dugni. Régebben a tápaiak kötöttek úgy is, hogy az összetekert kötést az egybefonódásnál a szorosan álló kötél alá fordították. Ez volt a kontykötés. * A gabonakeresztet, illetőleg több egymás mellé rakott gabonakereszt kisebb egységét — mint az országban ma is többfelé — kepe (capetia) néven is emlegették. Ezt a Szegeden írt Lányi-kódex (1520) tanúsítja, amikor Vasas Szent Péter napját (aug. 1) Kepegyontó Szent Péter néven örökíti meg. Ez a tőrülmetszett elnevezés nyilván arra utal, hogy a dézsmarovók e nap táján, vagyis az aratás és nyomtatás közötti időszakban vették számba a gabonatermést. A gyóntat mái napig „faggat" jelentésben is él a szegedi népnyelvben. Reizner János föltételezése 53 szerint 1 kepe búza 5 keresztnek, 1 kepe árpa pedig 7 kereszt árpának felelt meg, tehát annyinak „amennyit egy vendégoldalas jármas szekérre ma is felrakni szokás és mint amely számmal a keresztsorokat általában ma is rakják" Ezek a manapság olykor csomó, csumó néven is emlegetett „keresztsorok" azonban leginkább csak 3—5 keresztből állanak. A keresztberakás e csoportos módját gyakorlati érdekek parancsolják. A szélvihar nehezebben bontja meg, hordásnál pedig sokkal kényelmesebb a kocsinak melléjük állani, mint a magányos keresztekhez. A gabonakereszt, így a búzaköröszt, tisztabúzaköröszt, rozsköröszt Szegeden és Szeged kirajzott népe körében 18 vagy 22 kévéből áll. Az előbbinek Sövényházán és Harkakötönyben csomó, a 22 kévésnek pedig ószentiváni öregköröszt neve is hallható. A mindszenti aratók kiszámították, hogy melyik kereszt fog nekik részül jutni. Az ilyen részesköröszt kévéit sokkal vastagabbra kötötték. A részeskéve mellett volt a rendes gazdakéve, illetőleg gazdaköröszt. Az árpaköröszt kevesebb kévéből is állhat, így az ószentiváni hetes: 2 kéve került keresztben a tarlóra. Erre 3, majd 2, mindig keresztbe rakva. A kalászos részek kifelé állottak, kivéve az összeszorított két felsőkévét. Két hetest raktak egymás mellé. A körösztrakás úgy kezdődik, hogy legalól középen és a föld hosszának irányában egy kévét fektetnek. Ez az alsópap, vagy vánkuskéve. Ennek a kalászát felhajtják, szárát arasznyira megtörik, hogy ne érjen a földre. így azután esőzéskor nehezebben dohosodik, meg az egérkár is kisebb. Utána kétoldalt két kévét rá, kettőt pedig ke53 Reizner III, 423. 543 : \
