Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)
3— 4 m hosszú akácfarúd végére szoktak erősíteni. Ezzel vágják le koratavasszal a tanyaiak akácfáiknak magasabban nőtt ágait, amelyeket mászással már bajos volna megközelíteni. Az elnyűtt kaszapengét sokszor nyélbe erősítik. Kukoricaszárat, gyékényt szoktak vele kivágni, dohányt apróra megvágni. Neve kaszakés, kaszavas. Cigányok kezéből kaszahorog is kikerült. Ezt öreg halászok máig dicsérik. A 60—80 cm hosszú nyélre szerelt, 35—40 cm hosszúságú, nádvágáshoz használt kaszahegynek cigánykasza a neve, ami egyúttal hajdani mesteréről is tanúskodik. Gyékényvágásra nyélbe erősített, mintegy 10 cm hosszú kaszahegy alkalmas. Ez a darunyak, másként gyékényvágókasza, gyékény szödőkasza. A kasza élesítésének eszköze a kaszaülő, amely cukorrépaalakú, földbe verhető fatőkébe van erősítve. Erre fektetik lapjával a kaszavasat, majd a kaszakalapács, régies nevén kaszaverőkalapács segítségével vékonyra, élesre verik, kikalapálják. A kalapálás a nyaknál kezdődik, és a hegy felé haladva fejeződik be. Csak a belső felét verik ki. A kaszakalapálás nagy tudomány, nem is ért mindenki hozzá. Nem szabad elkapkodni. Aki egyenetlenül végzi, az habosra veri, azaz hullámosra hagyja a kasza élét. Az ilyen szerszámmal vesződséges dolgozni. A művelet gyakorlat és jó ösztön eredménye. Van olyan ember, aki hiába iparkodik, nem tudja eltalálni, nem tud igazában beletanulni. Az aratóbandában az ilyen ember a munka fejében ahelyett dolgozik, aki a kaszáját rendbeteszi. A legényt igazában a kaszálás és kalapálás emeli idősebb társainak méltó sorába. Naponta egyszer, esetleg kétszer kell kalapálni frustok, szükség szerint még uzsonna idején. A kaszát ilyenkor nem veszik le a nyeléről. A kaszás két lábát előrenyújtva, leül, közte van az üllő a földbe verve. A kaszanyél a jobb vállára támaszkodik, a penge nyél felőli éles része pedig az üllőre. A kasza végét a lábfej fogja közre. Az üllőn való csúsztatást a kéz- és lábfej megosztva végzi. A kaszás derekára van kötve a tokmány, kaszatokmány, amely rendesen ökörszarvból készül. Víz van benne. Ebben ázik a kaszakű, amellyel időközönként, általában minden rend végén a kaszát rövid időre megállva átfenik. A jó kaszakő kiválasztása szintén külön paraszti tudománynak számít. A kaszát fenés közben egyébként talpra állítja a kaszás szemben magával. Eső után a kasza csajhos szokott lenni. Ilyenkor először egy marék fűvel kell letörölni. A kaszakő jobb kézben, a bal kéz meg a kasza ormát fogja. Jellegzetes tápai babonás gyógyító eljárás, hogy a gancsó néven emlegetett hónalji kinövésre, daganatra meleg hamuban, vízben átforrósított kaszakővel kilencszer nyomnak keresztalakot. A kasza olykor magát a kaszáló embert is jelenti: három kasza dogozik, hónap három kasza áll a búzába. Ez a kifejezés: másfél kasza három olyan személy munkaegyüttesét jelöli meg, akik közül egy a gabonát vágja, a másik szedi, a harmadik pedig köti, keresztezi a gabonát. Aki úgy kaszál, hogy egyes gabonaszálakat levágatlanul hagy, annak az újkígyósiak szerint legel a kaszája. A tápaiak viszont azt mondják rá, hogy katonát hagy. Ezért visszamennek, a kaszaheggyel écötkölik, azaz lecsapják. Az ilyen kalász azután a kaparékba kerül. Az elmaradott gabona-, illetőleg fűszálnak Nátly József nyív nevét hallotta. A learatott gabonának a földben tarló gyanánt maradt rövid szárát kotú, kutú néven emlegetik. Az igazi jó kaszás kis kotút hagy, vagyis egyenletesen, hosszú szárral arat. Azt a tarlót, amelynek kotúját az aratók gondatlanságból, ügyetlenségből nagyra, egyenetlenre hagyták: gatyás bíráló jelzővel illetik. A tápaiak azt is mondják, 541
