Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)
A lányok ilyenkor koszorúba kötötték a hajukat. Rendes körülmények között leeresztve viselték. Egyik-másiknak csak a szeme látszott ki, úgy bekötötte. Sokan vannak, akik mezítláb aratnak, kitapasztalván a tarlón járás máshol jellemzett tudományát. A bocskor ugyanis könnyen megtelik gyomokkal. Ilyen az ördögbocskor, tápai nevén kiskefe (Caucalis daucoides), továbbá a vadborsó (Vitia villosa). A mezítlábas tanyai ember talpán keletkezett tallóseb orvossága hirtelenében csak annyi, hogy beszórják homokkal. Kora hajnalban, olykor már két óra tájban a bandagazda fölkelésre meg szokta kongatni a bográcsot. A mosakodás csak annyiból állott, hogy egymás kezére a korsóból vizet öntöttek, amivel a szemüket mosták ki. Az étkezés nagyon egyszerű volt. Reggelire nyárson sült szalonnát ettek. Ebédet az árokparton főzött valamelyik marokverő. Legtöbbször tarhonya főtt a szolgafára akasztott bográcsban. Ebből evett törökülésben, esetleg gudúzkodva, azaz guggolva, olykor kiterített gyékényre telepedve a bokrácsalja, azaz 6 személy. Uzsonnára megették a tarhonyamaradékot, esetleg csak kenyeret, amelyet valamelyik marokverő az uradalmi cselédház kemencéjében sütött. Vacsora: sült szalonna, esetleg a majorban vásárolt tej. Az éjszakai pihenő a magukkal hozott gyékény sátorban történt. Minden kaszás a marokverőjével került össze. Azt mondják, hogy a fáradt férfiak nem éltek vissza a helyzettel. Az asszony, lány egyébként is legtöbbször a közvetlen hozzátartozójuk, közeli rokonuk volt. A munka szombat délben, hétfő hajnalig megszakadt. Ha nem messze, pár óra járásra volt az aratás, akkor hazamentek tisztálkodni, pihenni. Ellenkező esetben végig ott maradtak. A munkát tizenkettedéből, tizenharmadából vállalták. Ha nagyon dűlt volt a búza, akkor csak tizedéből. Olykor biztosíték néven emlegetett minimum kikötésére is sor került. Néha kiderült ugyanis, hogy nem termett annyi szem, amennyire az aratók számítottak. A ténylegesen megkapott gabonajárandóságot a tápaiak tisztaszöm szóval illetik, akik gabonakeresetüket sokszor eladták, és gyékényt vettek rajta, hogy ezzel hagyományos munkájukat télen folytatni tudják. Ha a banda jól végezte a munkát, a bandagazdának olykor kaparáspénz néven emlegetett külön pénzösszeget adott az uraság, nagygazda. Az aratás eszköze a szegedi tájon is már emberemlékezet óta a kasza. A szegediesen salló néven emlegetett sarló már csak marokverésre szolgál. Forrásaink szűkszavúsága miatt nem tudjuk megállapítani, mi volt a XVIII. századbeli szegedi dézsmaszedők esküszövegében előforduló sallópénz. Talán még a sarlóval való aratást vagy legalábbis emlékezetét idézi. 1723. Az Salló pénzt szorgalmatossan igazán ki szedem, mellybül semmit el nem titkolok és magamnak megh nem tartok. Majd ugyanitt a iw 'amentum per Decimatores hospitibus dictandum szövegében: az Gabonámat és az Boromat igazán fel vallom, el nem titkolom, úgy az Salló pénzt és penna pénzt is hit szerint megh fizetem. A Sarlós Boldogasszony napjához fűződő és ott bemutatott hiedelmek is a sarlóval való aratásra, egyben gazdag szakrális hagyományvilágra engednek következtetni. Azt már aligha lehetséges eldönteni, hogy a szegedi paraszti örökföldek máshol is szóvátett félhold-, illetőleg sarlóalakja összefügg-e a sarló hajdani kultikus szemléletével. Szegedi eleink a kaszával nyilván már a középkorban aratnak. Erre családnevek utalnak. 1450. Kaszás Jakab. Az 1522. évi tizedjegyzékben öten viselik a Kaszás nevet. Ide tartozik az egyszer előforduló Arató név is. Az itt található három Kasza névnek eredetibb alakja talán Kaszab, azaz mészáros lehetett. A XVIII. század második felében Jankó János hagyatékában (1774) olvasható: Kaszaverő Kalapácsok. 538
