Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

Az elvetett búzával az embernek már nincsen dolga, legföljebb gondja. Állandó törődés, izgalom, hogy szolgál rá az idő, milyen lesz a termés. Elvégzik tehát a vetést, boronálást. „Ezen túl — illeszkedik bele

40 Tömörkény a régimódi parasztember világába — az Isten dolgozik. Az ember nem tehet mást, minthogy jóakaratát kérje. Adjon őszi esőt, de ne sokat, de mégis annyit, hogy elpusztuljanak a mezei egerek. Azután fagyot ne adjon idő előtt. Ha ád is, kicsit adjon. A nagyobbat csak akkor adja, ha már előbb havat adott. Szép fehér havat, amit az emberek hidegnek találnak ugyan, de a földnek az nem hideg, hanem jó meleg. Az ajnározza a magot." Ha a vetést vastag hó borítja, Mindszenten lékelni szokták, hogy levegőhöz jusson. A szegedi homokon, hogy a gabonaszem meg ne vakuljon, a megolvadt, majd jéggé fagyott havat megtörették: marhával, olykor kocsiba fogott lovakkal ráhajtottak. Néha a lóra csak úgy ültek rá, és úgy járták be a vetést. A tápaiak szánkóval. Télen „a mag nyugodtan van — folytatja Tömörkény — a föld alatt. Pihen és kezdi kikezdeni oldalait a melegség. A földben, amely meg van fagyva, a földben, amelyet méteres hó föd be fehéren, a mag nyílni kezd. Előbb álmodik, azután szül ... Idők múltán a nap közelebb jön, s vetni kezdi tűző sugarait. A hó apránként elvész, úgy tűnik el a mezőkről, hogy észre sem lehet venni. Alighogy így búcsútlan távozott, és fehérsége helyében ott maradt a fekete föld, abból kicsinyke zöld szálak bújnak elő." Az elvetett búzát neveli tehát a természet. Az ember nem tud most hozzáférni, de a termés bőségét és védelmét mágikus eszközökkel is iparkodik elősegíteni. Ezek a cselekmények főleg a téli időszakhoz, téli jeles napokhoz kapcsolódnak. Ilyen téli napfordulat idején a lucabúzához, karácsonyi abroszhoz, majd tavasszal a nagyszombati szőlővesszőhöz, búzaszenteléshez, úrnapi koszorúhoz, szentelt gyertyához fűződő szakrális hiedelemvilág, amelyről a megfelelő helyen az esztendő jeles napjai között emlékezünk meg. Homokföldön a vetést olykor legeltetni is szokták. Kisasszonyra itt már ki szokott hajtani a zöld rozsbúza. Amikor október elejére már jól mögtőkésödött, mögtalpasodott, akkor rá szokták engedni a libát, pulykát, disznót, bürgét, esetleg még a gyönge borjút is. Járatják velük egész télen. Erre azért is szükség van, illetőleg volt, mert akadt olyan rozsvetés, amit föltétlenül meg kellett járatni, hiszen túlságosan főkapott, azaz szépen fejlődött és télen kifagyott volna. Olykor késő ősszel meg is kaszálták. Szent József (márc. 19) után már nem lehetett ráengedni, mert most már kárt okozott volna. Mindszenti szokás, hogy tavaszi fagyok ellen, a vetést szálas dudvával körül szokták szórni, majd a szélirányban meggyújtani, hogy füstje a hideget elűzze. Tavasszal már figyelni kezdik, hogy a búzavetés miként fejlődik, milyennek ígérkezik a vágása, aratása. Hozzáfognak a kitisztításához is : acatólnak, tarackolnak. Kis nyélbe erősített, acatoló néven emlegetett, elhasznált kaszaheggyel vagy más alkalmas vasdarabbal kiszúrják a fejlődő gabonavetésből az aszatot (Cirsium arvense), amelynek a XVI. században kákalic neve is járta. Tápén az acatolast sokszor megelőzi a csutkázás: az előző évi kukoricavetés bennemaradt gyökerét vasvillával a barázdába vetik. Ha a föld messze van, ott marad. Egyébként hazaviszik és kemencét fűtenek vele. A konkolyt a tápaiak szálastól is tépdesték a vetésből. Olykor sásolnak is. A tápaiak a dúsan fejlődött szokatlanul kövér és ennek következtében megdőlt búza tetejét április folyamán sarlóval, kaszával lecsapkodják. Ez a kalász fejlődésének még nem árt. Rendkívül nagy gondot fordítanak a búza faji tisztaságára. Ezért a fejlődő búzatáblában tavasszal végigmennek, és kaszával vagy hosszú nyélre erősített kaszavassal 40 Tömörkény L, Förgeteg János 71. 533