Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

szót kiejti: nem disznó az, hanem összömadta.

112 A disznóra, egyéb jószágra öregek szerint nem szabad mondani, hogy a fene ögye mög, mert aztán a húsával a fenét is megeszi az ember. A hajdani szorongó képzetekre utal az is, hogy pörzsölés után a disznó homlokára nagykéssel keresztet vágnak, más jószágnak azonban nem. Utólagos, tréfás magyarázat szerint, hogy a zsidók ne egyenek belőle. Nem tudjuk pontosan, mi lehetett a boszorkánypörökben zsírkantár néven emlegetett bűvös szerszám. 1728. A zsírkantár és írás a szekrényben vagyon.

113 A disznóval kapcsolatos hiedelemvilágnak ehhez az archaikus rétegéhez tartoznak még a neveléséhez, gondozásához fűződő mágikus regulák is, amelyekről alább, alkalmasabb összefüggésben szólunk. A szegedi disznótartás, iparszerű hizlalás modernebb néprajza a XVIII. században a kukorica, majd később, de már kevéssé jelentősen a krumpli meghonosodásával, egyben Rókus városrész kialakulásával függ össze. Rókusnak — mint láttuk — egészen az árvízig párhuzamosan Kukoricaváros tréfás neve is előfordul, sőt térképen is föltűntetik, ami már virágzó kukoricatermesztésre utal. Hajdani makkoltatásról egyelőre nincs adatunk. Bizonyos, de adatszerűen egyelőre nem is tudjuk igazolni, hogy Szegeden is, mint az ország egyéb helyein, eleinte ingyenes földek kiosztásával buzdították a szegényebb néprétegeket a kukorica fokozottabb termesztésére. Ez a szegénységgel, nyomorúsággal küszködő hajdani rókusiakra nagyon is ráfért. Ezért illették őket azután a többi helybeliek a kukoricapolgár, lelkipásztorukat a kukoricapap, a rókusi fiatalságot pedig a kukoricagyerök tréfás megtiszteltetéssel. A kukoricatermesztés a disznóhizlalásnak, mint a szintén elsősorban rókusi cincársághoz, azaz birkavágó mesterséghez hasonló szabad népi iparágnak, a disznóvágó szakmának kibontakozásához, különleges disznóhizlaló aklok építéséhez vezetett. Voltak aklok Szatymazon is. Mellettük emelkedett oltalmazó célzattal az Ábrahámkör őszt, amelyet a disznóvágó Ábrahám-család állított. A társadalmi és gazdasági viszonyok kedvezőek, mert a szegedi élet ekkoriban, a múlt század folyamán átalakulóban van. A Városnak nem önálló, piacról élő lakossága folyton növekszik. A földmívelés mind általánosabbá válásával, a kubikosság jelentőségének emelkedésével, a városi napszámos és munkás rétegek gyarapodásával a legfontosabb táplálékok sorába emelkedik a szalonna, amely a megfeszített, állandó munkában biztosítja, megőrzi az emberi test erejét. A kinyer, szalonna együttes emlegetése, összeforrottsága szinte közmondássá válik. Vegyük ehhez még hozzá, hogy népünk zsírozója évszázadokon át a marha-, de főleg a birkafaggyú, illetőleg böjtös időszakban a növényolaj volt. Most a XIX. század folyamán a disznózsír egyszerre kiszorítja őket, esetlegessé teszi használatukat. A rókusi disznóvágók, nagyvágók, röviden vágók, hizlalók, tréfásan szúrok, sakterok a folyton növekvő szükségletek kielégítésére a disznónak olykor messzibb vidékeken, így Ószerbiában való felvásárlásával saját Városon kívüli, a budapesti országút mentén elterülő aklaikban való felhizlalásával, majd pedig levágásával foglalkoztak. A múlt század negyvenes éveiben — írja

114 Cserzy Mihály öregek visszaemlékezése után — 600—800 darabból álló disznófalkákat hajtottak Szerbiából, Havasalföldről. „Kövér jószágok. Úgy kellett őket két-három hónapig poroszkáltatni, míg a rengeteg utat meg bírták tenni. Kocsin haladva, alig, hogy elhagyott az ember egy 112 Ismeri Tömörkény I., Különféle magyarok 179. 113 Reizner, IV, 389. 114 Cserzy M., Régi világból 88. 490