Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

A múlt század második felében egy-egy fehértói juhász 500—1000 birkával is vergődött, vagyis foglalkozott. Tavasszal összefogta, összeverte: vagyis egy falkában egyesítette a több gazdától átvett juhokat, amelyeknek Tömörkény hallomása szerint régebben parasztbirka, parasztjuk volt a juhászgazdákétól, uradalmakétől megkülönböztető neve. Kosok és bárányok ilyenkor még nincsenek köztük, csak a cangák, tokjuk, ürük, meddűbirkák. Tulajdonjegyek is voltak. így a fület puskagolyó hüvelyével ütötték át. Egyik gazdánál a bal, másiknál a jobb, harmadiknál mindkét fület. Hasonló változatokban be is vágták. A bárányok szőrét a báránypirosító (Alkanna tinctoria) néven ismert fűvel dörzsölték be. Az első kihajtásnak kimönet, kicsapás volt a neve. Ez Szent József napja körül történt, amikor az egyszeri cigány szerint még vaspöröllyel sem lehet már a füvet a földbe beleverni, úgyis kibújik. A jószág a tavaszi mezőn mögsímul, vagyis a téli födél alatt torzonborzzá vált szőre kint a mezőn megújul. A nyáj, falka legel. A reggeli legeltetés után a meleg napon összedugja a fejét, összesereglik, megpihen, juhászosan mögfekszik, bedelel, összedelel, másként darvadozik a nyáj. Felsőtanyán még így is mondják: fekdécsöl. Delelés után ismét legelni kezd, más szóval mögered, mögterül, azaz elszéled a mezőn. Amikor üdőt éröz, vagyis időváltozást szimatol, akkor összebúvik, összekúpol. Ősszel Dömötör napja körül, dömötörhét idején kezdődött a betelelés. Ekkor széthányták, széthajtották, szétverték, szétadták a juhokat, vagyis hazahajtották gazdáik tanyájába. Innen a nóta is : Dömötörhét napja felé Fordulj juhász tanya felé. Utána a juhászok nagy mulatságot csaptak, amely napokig eltartott. Hajdani palánki búcsújukról a jeles napoknál emlékezünk meg. A birkát a régi írástudatlan számadójuhászok rovásra vették. „Fölvágott a fűzfára — írja

100 le szemtanúként egy alsótanyai juhász kezemunkáját Tömörkény — egy csillagot, utána még hármat. Ez négyszáz. Azután egy ilyen csillagnak a felét, az az ötvenes. Azután négy tízest, a tökéletes latin tízes számjegyet, ami csakhamar nyilvánvalóvá tette, hogy a számrovásnak az a módja, amit Péter gazda csinál, a latin számjegyekből alakult. A százasa sem más, mint egy tízes, csak keresztben is van rajta vonás, aminél fogva a csillag formáját mutatja. Az utolsó tízeshez hozzávágta a latin ötösnek egyik szárát, így lett ebből tizenöt. Most még vízszintesen vágott a fára négy vonalat, utána pontot fúrt a fába bicskaheggyel : — No — mondta — ez itt négyszázkilencvenkilenc. Hát ha én most már ennyi juhot hajtok a juhászhoz legelésre, ott a cseléd előtt csinálom mög ezt a rovást. Azután akkor kettéhasítjuk hosszában. Egyik fele a számadónál marad, a másik fele nálam. Ha aztán egy vagy két juh elhull, vagy hazahozzuk, a juhász a maga felinek a hátára csinál rovást. Mindig csak egyes számmal. — Miért nem ötivel? — Nem lőhet. Egy nap alatt ötivel nem hullik a birka — Ha a juhásznak volt vagy húsz ilyen rovása, honnan tudta, hogy melyik kié? Azt mondja Péter : — Annak fundamentuma volt külön. 100 Tömörkény L, Homokos világ 97, 100. 484