Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

A makrancos ló patkolása sokszor csak úgy lehetséges, hogy pipázzák, főpipázzák, vagyis az orrára fakoloncot kötnek. Ennek ütése fájdalmat okoz neki, ha megmozdul. Jelesebb kovácsoknál kaloda is volt: négy, egymástól mintegy 3 m távolságra négyszögben leásott 2—3 m-nyi magas faoszlop ez, amelynek oldalain lécek tetejére pedig erős karók voltak keresztben szögezve. Ez utóbbiakon két csigával mozgatható gurtni, erős vászonszalag volt átvetve, amelyeket a ló hasa alá illesztettek, és így a lovat a levegőbe lehetett emelni. Sokszor a lábait a oszlopokhoz is kikötötték. Ma már a Városban nincs belőle, de öregek még emlegetik. A félrenőtt fogakat a kovács reszeli ki. A csikófogat pedig az újfog mellől úgy üti ki. A patabéka néven emlegetett, patából kinövő, rothadásnak induló vadhúst is a kovács faragja ki. Visszatérve a csikósokhoz, a ménös lófalka többféle volt. Legelője a ménösjárás. Egyik szatymazi dűlő neve ősi pásztorhagyomány alapján ma is Ménösjárás. A csikóménös a gazdák csikaiból verődött össze. Pusztája volt a csikójárás, csikólegelő. Egyik sándorfalvi felszántott dűlőnek egyébként máig Csikójárás, egy ásotthalminak pedig Csikólegelő a neve. A szilajménös a múlt században is 2—3 éves, betöretlen csikókból állott. A ciframénös Cserzy Mihály szerint

41 a java lovakból álló ménes volt. Szűts Mihály írja: „Öreg gazdák csillogó szemmel regélnek a városi legelők ciframénesei, meg kutyaméneseiről, amint azokat akkoron nevezték."

42 Sajnos, a részleteket, továbbá a kutyaménös jellegét illető kérdezősködéseink már nem vezettek eredményre. Selejtes lovakból állott szintén Cserzy szerint a renyheménös. A ménes felelős pásztora a csikós, olykor csikós-számadó, számadócsikós volt. Segítségére voltak a csikósbujtárok. Aki éjszaka őrködött, annak soros volt az alkalmi neve. A pásztorélet virágjában a szegedi tájon is a csikósokat érezte a nép legelsőnek. A betyárok is leginkább közülük kerültek ki, így Rúzsa Sándor, és annyi sok társa. Különösen értettek a lókötés tudományához. „Fortélyaik — írja Tömörkény István

43 — csodálatosak. Tudva van, hogy a pusztán lakó nép eléggé megfigyeli a természetet, a nyilvánulásokat. Az orra érzékeny, a füle pedig tökéletes. Ennek dacára, pedig akkora kutyákat tart az udvarában, mint egy-egy fiókbornyú : mégis elviszik a lovát éjjelen át úgy, hogy még csak a kutya ugatását sem hallja. Bár a jó gazda eléggé ébren alszik, s föl is kel éjszaka, hogy szétnézzen. De rendszerint csak a hajnali itatásnál veszi észre, hogy elvitték a jászol elől a kötőféket, s eltűnt vele a ló is (mert hogy a ló benne szokott lenni a fejével a kötőfékben). Hogy ez miként történhetett, nem tudja a gazda. El sem képzeli és szomorúan kezd csapásozni utánuk. Ez ugyanaz a munka, mint mikor az indiánus nyomoz a prériken a halványarc után. De ez is kevés eredménnyel jár. Hiába keresi a nyomokat, nem nagyon talál rájuk. A lókötés évadja ugyanis azon időtájakra esik, amidőn még sík a puszta mindenfelé, és nem állja az útját a lovonmenőnek sem kukoricaszárak rengetege, sem kalászok tábora. Az ősz, a maga tarlóival, a tavasz, a maga szántásai41 Cserzy M., Legendás időkből 19. 42 Szűts M., 275. 43 Történetek a szegedi betyárvilágból. Szeged 1961, 21. 458