Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)
magas karót ássák valahol a puszta közepén a földbe. Azt aztán a gulya elismeri, hogy az az ő háza, födele s nagy nyugalommal telepszik köréje este." Ott állott még a cserény körül levert dörgölődző fa, állófa, amelyhez a jószág hozzádörgölődzött, ha viszketett a tagja. A bitó, bitókaró Hermann Ottó szerint 14 arra szolgált, hogy az elbitangolt idegen jószágot hozzákössék. A dúckaró alsótanyaiak szóhasználatában mindenféle karót jelentett, amelyhez a cserény körül a jószágot odakötötték. A Tömörkénytől említett három pásztor közül a bojtárnak lakos, olykor cserényös, éjjelös, Tömörkény hallomása szerint cserényembör, 15 szárnyékembör 16 neve is járta. Ez maradt ott ugyanis a cserénynél: főzött, tarhót oltott, fejt, rendben tartotta a cserényt, nappal aludt, éjszaka pedig virrasztotta a jószágot. Ha több bojtár is volt, akkor a lakosság sorba ment. A régi pásztorok Ínséges időkben vagy éppen változatosság okából ősszel a makkot árvaganéból rakott tűz parazsában megsütötték és megették. így sütöttek csöves kukoricát is. A madártojás sütéséről máshol bővebben szólunk. A régi pásztorok, főleg csikósok és gulyások kezéből nem hiányozhatott a rövidnyelű, hosszú szíjú, esetleg kötelű, sallangokkal díszített ustor, karikásustor. Cifrázata szerint volt bojtos ustor is. A ciromustor keskenyre hasított szíjakból volt fonva. Régente ismeretes volt a szíjjártótól remekelt, díszes, sallangos döbröcöni ustor is. A kákafonással gyermekmunkával készült ostort Tömörkény 17 ilyennek jellemzi :„Csak apró és ügyetlen gyerek fonta négy ágból. Az okosabbja nyolcból, tizenhatból fonta. Azt hiszem, nem túlozok, ha azt mondom, hogy a tizenhatos, húszas ágból négyszögletesre való fonás már az iparművészet körébe esett." Tömörkény a karikásostorról is azt mondja, 18 hogy „tizenöt-húsz különböző szíjakból fonva. A vége nem szíj, hanem drót: szörnyűeket lehet sújtani vele." Sokszor azonban drót helyett sugár, tápaiasan suggár, Tömörkény szerint durrogó néven emlegetett lófarok, esetleg káka volt a végére fonva, hogy minél nagyobbakat tudjanak vele durrantani. Innen a példabeszéd: végin durran az ustor, vagyis befejeztéig minden ügy kétséges. A pásztorostor részei: a nyél, azaz az ostor fogóvesszeje, rézzel kivert fája, az ustornyak, vagyis az ostorszíj hurkos vége, amellyel a nyélhez szorítják. Az ustorhögy az ostorszíj szabad vége. Ustorhögyes az a lusta ló, napszámos, akit folyton ösztönözni kell a munkára. Tanyán, ahol a porta mellett saját semlyék is van, ide csapják ki legelészni a ráérő lovat, tehenet. Ilyenkor nyűg, kötélnyűg, lábnyűg, felsőtanyaiak ajkán kelevíz, ritkán kötélbékó, a kötélverők szakmai nyelvén fiszli kerül a két első lábukra, hogy ne bitangolhassanak messzire. Van lónyűg és tehénnyűg, de a kettő között nincs lényeges különbség. Hosszabb a körösztnyűg, amely a jószág bal első és jobb hátulsó lábára kerül, vagy megfordítva. A régi, vasból való nyűgnek inkább békó, vasbékó a. neve. „A régi, acélbéklyónak — emlékezik 19 Tömörkény — valamennyinek külön lakatja volt, mint a vaspénztáraknak. Az ilyen béklyós lovat éjjel a mezőről csak úgy lehetett elhajtani, ha ketté reszelték a béklyó láncát, mert máskülönben nem tudott futni. Ráadásul volt is ennek a béklyónak külön tudománya. Valamikor hallottam is a fortélyát, de elfeHerman 179. Tömörkény I., Bazsarózsák 366. Tömörkény L, Jegenyék alatt 82. Tömörkény I., Munkák és napok 279. Tömörkény L, Gerendás szobákból 108. Tömörkény L, Egyszerű emberek 278; Vö. még Homokos világ 35. 29 A Mona F. Múzeum Év,k. 75. II. 449
