Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)
A városi polgárok nemcsak saját vizeiken halászhattak, de olykor máshol is bérelték a halászati jogot, hogy a piacot a városi halászok egészen kielégíthessék, és mások halszállítását a piacról kizárhassák. Zsigmond király úgy intézkedik, hogy minden város a folyóvízben fogott hal egyharmadát, az állóvizekben, tavakban fogottaknak felét a királyi kamarának köteles beszolgáltatni. Bár mindezeket szegedi forrásokból merített bizonyítékokkal nem tudjuk közvetlenül igazolni, mégis kétségtelen, hogy ez a jogállapot Szeged polgárságára, halásznépére is érvényes volt. Világos ugyanis, hogy a későbbi időkben a hódoltság alatt nehéz körülmények között a pozsonyi kamarának eljuttatott szegedi haltized kötelezettsége még a középkorba nyúlik vissza. Az sem vitás, hogy az évszázadokon át egészen a legújabb időkig szabadiparként, céhes kötöttségek nélkül virágzó szegedi halászat is a középkori királyi jogosítványban, majd pedig a féltékenyen őrzött szokásjogban gyökerezik. A szegedi Tisza hatalmas középkori halbőségéről Bertrandon de la Brocquière tanúskodik, 6 aki elmondja, hogy sehol sem látott olyan hosszú és vastag halakat, mint éppen itt Szegeden. Ezt egy évszázad múlva Oláh Miklós is megerősíti, amikor azt írja, hogy itt egy magyar forintért ezer, rőfnyi hosszúságú harcsát, közte potykát lehet vásárolni. 7 Hasonlóan emlékezik meg Taurinus is. 8 Nyilvánvaló, hogy Istvánffy Miklósnak az 1514-ben fölkelt 3 ezer szegedi halászról szóló tudósítása erős túlzás, amelyet két magyarázattal tehetünk némileg valószínűvé. Az egyik az, hogy Szegeden összeverődött környékbeli halászokról van szó. A másik föltevés az volna, hogy a 3 ezer embernek nem volt főfoglalkozása a halászat, de polgárjogon halászattal is foglalkozott. A Városnak az 1522. évi tizedlajstrom alapján föltételezett 8 ezer léleknyi lakosságából kikerülhetett 3 ezer férfi. A tizedjegyzékben egyébként nem sokan viselnek halászatra utaló nevet. Van 4 Halász, 2 Varsás és 1 Harcsás. A 3 Piscator talán már társadalmi elkülönülésre utal és halászati vállalkozót, halkereskedőt akar jelenteni. A vállalkozásnak és terjeszkedésnek igen jelentős, korai dokumentuma, hogy a XVI. és XVII. század folyamán a Tisza felső folyásán és ottani mellékfolyóin mindenütt találkozunk szegedi halász néven emlegetett gyalmos halászokkal. „Ők tudták legjobban — írja 9 Takáts Sándor, akinek az első adatokat köszönhetjük — merre van a vizának járása, hol vannak az öreghal fogására a legalkalmasabb tanyahelyek, mint kell áradás után a Tisza fokjait berekeszteni. Ők értették legjobban nemcsak a gyalom, de a kecsegeháló, koca- vagy bonaháló, másként bónéháló, kétközháló, pirityeháló használatát. Mesteri módon tudták a tiszai gyalommal a harcsákat kopogtatni. A gyalmos halászok jobbára csak számos-, vagy köteleshalakat halásztak. Számoshalon mindég a nagyhalat értették. A vizákat sokszor kötélen tartották, ezek voltak a köteleshalak. Ilyenek még a tok, kecsege és sőreg. Amint tudjuk, ezek voltak a legkeresettebb és egyúttal legnemesebb halaink. A régi összeírások és az urbáriumok több mint két századon át folyton emlegetik a gyalmos vagy szegedi halászokat. A XVI. században Sárospatakon két gyalomalja szegedi halászról esik szó. 10 Egy-egy gyalomalja hat halászból állott. Az 1631. évi 6 Szamota /., Régi utazások. 7 Idézi Varga 139. 8 ,,Hic Marisus Tibiscum influit unde et piscibus abundant Zegedienses." [Step hanus Taurinus Olomucensis: Stauromachia, id est cruciatorum servile bellum. Edidit Ladislaus Juhász. 68.] 9 Takáts S., Emlékezzünk eleinkről. 208. 10 „Gyalmos, alias szegedi halászok rendtartása és szolgálattja: Ezek az halászok hatan vannak. Egy héten négy napot szolgálnak, úgy hogy annak az két napján, hétfőn és szeredán, az tilalmas földön halászván, az mit foghatnak, annak két részét az úr számára 416