Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

Ennek az emberi világnak puritán kötelességtudását, munkaszeretetét, művelt egyszerűségét Ő is örökölte. A Feketesas vendégfogadósának kisfia még a régi Palánkban gyerekeskedett, majd a piarista gimnáziumba kezdett járni, miközben Genovéva és Meluzina épületes ponyvatörténeteit is olvasgatta. Nem csoda, hogy a Palánk polgári világáról, életéről, eltűnt sajátosságairól később annyi megszívlelendő, forrásértékű mondanivalója van. Különben szinte egész élete az ősi Dömötör-templom árnyékában és a mégősibb Tisza eszméitető szomszédságában telt el. Csak azért diákoskodott Makón, csak azért töltötte vakációit a sövényházi, tömörkényi pusztaságon, csak azért volt katona Boszniában és Bécsben, csak azért nem maradt szívesen egyetlen éjszakára sem Budapesten, hogy szüntelenül hazatérhessen, mindig itthon lehessen, virrasszon és álmodjék a vízenjárók és kétkezi munkások, a szegedi parasztok és egyéb urak, a tanyai egyszerű emberek társaságában. Ez a paraszti kozmosz az ő egyetlen múzsája. Alig ír másról. Előtte már Dugonics és Mikszáth is sokat megsejtett ugyan belőle, azonban a szögedi nemzet az ő teremtő, alkotó talentumának karján vonul be először, de véglegesen a magyar irodalomba. Éppen a legjobbkor jött : a hagyományos parasztélet válságos idejét éli, még sokat Őriz a múltból és hagyományból, de az idő már kezd eljárni fölötte. Tömörkényt ösztönös ízlése megvédi a parasztromantika kísértéseitől és túlzásaitól. Talán ezért van azután, hogy a művészi igazság különös erejével ragad meg bennünket a parasztélet humanizmusának, természetességének, bölcs egyszerűségének, továbbá a parasztsors nehéz, olykor hősies viszontagságainak megörökítése. Nem idillizál, nem fejt ki propagandát sem, de minden sora kemény emberi és művészi helytállás. A nagyvárossá fejlődő, paraszti múltjából a XX. századba, napjaink új világába igyekvő Szeged népi gyökérzete, patriarkális életérzése, de másfelől döbbenetes elhagyatottsága is gazdag változatokban talál Tömörkényben klasszikus ábrázolójára. Ezt a liberális kapitalizmus szirtjei között hánykolódó szegedi kozmoszt Tömörkénynek itt-ott Homéroszhoz vagy Tolsztojhoz méltó ihlettel és érvényességgel adatott meglátnia. Alkotásaiban egy válságos társadalmi állapotnak és átmeneti kultúrának mesteri képét, egyben a művészi következetességnek és alázatosságnak ritka ajándékát adja át a szegedi utókornak. Tudományos igényű munkáiból, de novelláinak megfigyeléseiből, odavetett utalásaiból, környezetrajzából is monumentális körvonalakban bontakozik ki előttünk a szegedi táj és társadalom élete a századforduló évtizedeiben. A kép hiányosságai ellenére is találó, hitelessége minden vitán fölül áll, minden próbának megfelel. Az egyenetlenségeket az magyarázza, hogy a tanyák népe és a vízenjárók állanak szívéhez legközelebb. A Víz után újraépült, palotás jelzővel illetett úri Szeged idegen tőle: a Tisza parti kiskocsmákban, a külvárosok, főleg Felsőváros utcáin, kint Zákányban és Szatymazon azonban mindig megtalálja azt az archaikus Várost, amelyet о igézett az irodalmi halhatatlanságba. Tömörkény életműve — Kálmány hagyatéka mellett — a szegedi népéletnek kimeríthetetlenül buzgó forrása és tanúsága, minden későbbi, egyetemes igényű kutatásnak is alapja és mértéke. Amíg Dugonics András, Csaplár Benedek, Kálmány Lajos a folklór szegedi világát derítette föl, addig Tömörkény főleg a tárgyi kultúrához, társadalmi élethez, városi néprajzhoz kínál fölbecsülhetetlen adatokat és utalásokat. Sokszor már egy-egy mellékmondatával is hálára kötelezi és megnyugtatja a mai kutatót. Tudományos becsületessége, valóságérzéke szinte példátlan. * 32