Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

A Tápai rét egyik dűlőneve Zsegenye, amely a foknak régebbi zsegenye nevét, változatát őrizte meg. A szó jelentése Nátly József szerint : eretske, kisded fok. Szintén Nátly szerint pősölés „a folyó vizek és tsatornák partjainak fűzgallyakkal, rőzsével való megbéllelése, hogy a sebes víz ne szaggathassa." A szó a szűcsök szakmai nyelvéből származik. Itt-ott még ma is látható, a névre azonban már nem emlékeznek. A tápaiak nyelvén gencsokádék a Tisza nyáron kiszáradó kiöntése, amelyben töméntelen apró hal pusztul el. A fiatal, sűrű, partmenti füzesnek sumár, sumárerdő, többesben sumarak, Tápén suha, suhás neve is hallható Állítólag nyék néven is emlegették, ezt azonban mi nem hallottuk. A sumaras, tápaiasan suhákos part nemcsak védelmül szolgál, hanem a kaskötőket, kosárfonókat is rendszeresen ellátja vesszővel. A kosárfonyás, kaskötés részben téli, házi foglalkozás, részben önállósult, olykor vakoktól űzött iparág. A sumár közeit szödör, szödörbokor tölti ki. Nyár végén itt elkezdődik a gyűjtögetés sajátos módja, a szödrözés, vagyis szederszedés. Gyerekek eszegetik, de akadnak szegénysorsú tápai asszonyok is, akik már eladási célzattal piacra szedik.A szárított szödör levél teának is igen jóízű. A Tisza árvizei sokszor tartották rettegésben a szegedi népet és befolyásolták a táj életét. Az áradások történetével és gazdasági, települési hatásaival rendszeresen még nem foglalkozott a kutatás. Erre mi sem vállalkozhatunk. Vedres István, Reizner János és Tápay-Szabó László nyomán csak néhány eseményt emelünk ki. Első dokumentumaink a XVIII. századból származnak. 1711-ben — mint Cserey Mihály természeti csodaként leírja

22 — Szegednél a Tisza vize minden látható és tapasztalható ok nélkül elenyészek. Annyira, hogy, a számtalan halak a Tisza száraz fenekén künn maradván, nem győzték az emberek kifogdosni. Ugyanott közel a mezőben nagy öreg saskeselyűk sereggel gyűlvén össze, a barmokat kergették és ölték, úgy kergették az embereket. A sáskák hasonlóképpen ellepték a földet, az embereket is. Sőt a falukba is minden tartózkodás nélkül bementenek a házakra sereggel, és minden zöldséget megemésztettek. Még ez év őszén azonban a Tisza áradni kezdett és 1712 júniusáig nem apadt. A nép hasztalan védekezett, Alsó- és Felsőváros házai sorra összedőltek. A víz a Palánktól, ennek magas fekvése miatt, távolmaradt. A nép vagy ide, vagy a szőlőkbe menekült. Öthalom felé csónakon közlekedtek és csak itt jutottak szárazra. A városi tanács a vészről így írt bécsi ügyvivőjének, Király Ádámnak: Minapi levelünkben is tudósítottuk vala az árvizek felül kegyelmeteket, melyek mindekkorig csak dagadnak és áradnak, főképpen a Tisza. A Maros indifferenter van, de meggondolhatja kegyeimetet, hogy Arad felé a hajók nem a Maros járásán, hanem valamerre tetszik, fel- s alájárhaknak. A kegyelmed vivariumja is közel van a vízhez, mivel a töltést már nem győzi a nép mindennap continuálni. Pincéje pediglen bár annyi borral volna teli, mint vízzel. Felsőváros egészen kiszaladott a szőlőkhöz. A gabonákban és kaszáló helyekben nagy károkat tett a víz, úgy annyira, hogy Tokaj tájékán, egész Szolnokig és Csongrádig megemlegetni fogják a lakosok. Aradhoz semmi élést sem vihetni, mindenben penuria (szükség) Idézi Reizner I., 232. 345