Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

tartaná mindaddig, még által menvén a Tiszán, annak híres vizébül leg-alább csak egy kortyra-valót is nem hörpentene.^ Máshol is: Oh be áldotta ennek a szőke folyónak nagy hatalmú vizét! Most immár szemére vehette azt a valóságot, hogy magát valóságos tiszta Magyarnak senki se tarthatná addig, még a Tisza vizének folyójábul nem iszik, fő-képpen pedig azon a helyen, a hol a Maros vizének össze-folyásával leg-üdvösségesebbnek tartatik. Most valamit a Magyarok Istene ide-tova el-szórt adományaibul, a Tiszának ezen mellyékére egy garmadában hordotta minden áldomásait.

5 * A kút, kútvíz mellett a Városban, Tápén évszázadokon át a tiszavíz tekinthet hatalmas fogyasztási hagyományokra vissza. Legelső adatunk

6 a XVII. századból származik: „Köztetek lakó Móricz György nevű alattvalónk Örzsébet nevű gazdaszszonya vízért ment. Lába megcsúszván, a Tiszába esett és beleholt." Tömörkény még a századfordulón (1901) is ezt írja

7 a Tiszáról: „20 év előtt még ittuk a vizét. Ma már egy-két konzervatív különcöt kivéve, nem inná meg senki. Legföljebb a vízenjáró nép hasal rá, hogy nyeljen belőle, de már nyári apadáskor, mikor a vize langyos, az sem állja meg szó nélkül. Szidni nem szidhatja a vizet, amely kenyerét adja, de mégis mond annyit: ez is hidegebb szokott lönni Mátyás napján." A hagyomány szívósságára azonban szerfölött jellemző, hogy századunk derekán halt meg egy tápai öregasszony, aki egész életében csak tiszavizet ivott. Csakugyan : a szegedi, tápai, gyevi nép ősidőktől fogva ivásra, főzésre, mosásra csak a Tisza vizével élt, amely iszapos volt ugyan, de a Város csatornázása előtt kevéssé volt fertőzött. A katonaság adataink szerint már a múlt század legelején a Vár délkeleti körbástyájában levő nagy kútnak természetes úton szűrődött tiszavizét használta, amelyet csöveken a mai Rákóczi tér táján álló nagykaszárnya épületébe is elvezettek. A csővezeték a mai Széchenyi téren haladt keresztül, ahol — szemben a városházával — egy dísztelen, hajdani szegediek ajkán vízház néven emlegetett épületben működött a váltószerkezet.

8 A tiszavízzel való ellátásról általában minden család maga gondoskodott. A Tisza partján több helyen volt merigetőláp, egyszerűbben merigeto, merítő: 3—4 szál fenyőből készített láp, ahonnan megmerítették a Tiszában a vizes edényeket. A lápnak volt korlátja, deszkapallója, és természetesen ki volt kötve. A vödröt, köcsögöt, korsót azután az abronyica, régi szegedi magyar nevén vállgém nevezetű vízhordórúd két kampós végére akasztották, és vállon vitték. Az abronyica, más változatban abrinca, obránica Tápén, Szőregen olykor még most is használatos. Hallgassuk meg a szemtanú Kovács Jánost,

9 aki ugyan kissé körülményeskedve, de mégis találóan örökíti meg ennek a hagyománynak társadalmi vonatkozásait is: „híres és nevezetes érintkezési pont a szegedi népnél a Tiszára járás, mert ide nemcsak vízért jönnek a leányok, hanem ismerkedés és a hírek kicserélésé végett is. Alig alkonyult le a nap, már az eladók szépen, puccosan felöltöznek, mert tudják, hogy úton-útfélen, utcáról-utcára sok szem kiséri figyelemmel; míg a tiszaparti merigetőig érnek, ahol meg a legénycsoport veszi szemügyre őket." 4 Dugonics A., Etelka. II, 114. 5 Dugonics A., Jólánka I, 193. ... 6 Hódoltsági Okmánytár II, 343. 7 Tömörkény I., Új bor idején 60. 8 Reiznerlll, 214; A vízházról Csényi Gy., Madarászokról. SzH. .1922, 121. sz. 9 Kovács J. ,322. 340