Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

A szobának, konyhának, ereszeinek házfőd összefoglaló névvel illetett földjét, talaját dörgöléssel szokták tisztán tartani. Tanyán itt-ott még manapság is sor kerül szombatonként a marhaganéjból, sárgaföldből készült sárral való feldörzsölésre, felmázolásra. A keletkező por ellen a földet „rúzsátlan" locsolóval csigára, hurokra fölhintik vízzel. Mások vízbemártott kissöprűvel hintik meg a földet. Tápén szövött gyékény szolgál szőnyegéül. Ha bizonyos idő múlva fŐgödrŐsödik, vagyis egyenetlenné válik, akkor a szoba földjét felássák, polyvát szórnak rá, végül befurkózzák. A fődes szoba külvárosokban, falun, tanyákon még jobb módúaknái sem tűnt el teljesen: megszokták, megfelelőnek tartják. Természetesen már a múlt század végén beköszöntött a padolás is, először a tisztaszobában, később a kisházban. A konyhát inkább kövezik. A padló Dugonics Andrásnál padlat alakban is előfordul. Sárga olajos festékkel mázolják be, és olcsóbb szőnyeget, olykor gyékényt terítenek rá. A kipadozott szobába az idősebb asszonynép kíméletből — eredetileg nyilván : hogy a lábbelije talpára ragadt esetleges rontást kívül hagyja — harisnyás lábbal megy be. Papucsát, félcipőjét az ajtóban hagyja. Hagyományőrző tápai asszonyok áldozáskor szintén így közelednek az oltárhoz. Papucsukat helyükön, a padban hagyják. A belsőséget: falakat, gerendákat, kemencét, olykor még az ágy alját is, évente legalább kétszer: nagyhéten és mindenszentek ünnepe előtt, a kemencét pedig szombatonként meszelték ki. Sor került rá még haláleset után is. Úgy tartották, hogy különösen holdfogytán érdemes meszelni, nagytakarításba kezdeni, mert akkor a házban megfogyatkoznak, kipusztulnak a férgek. A mágikus célzatú háztisztogatásról a nagyheti hiedelemvilág bemutatásánál bővebben is szó esik. A tápaiak a kemence alját a ház földjétől számított arasznyi magasságban párosi kék, vagy borsózöld csíkkal húzzák végig, viszont a ház földjét a kemence mentén szintén arasznyi szélességben fekete színnel festik be. Ezt olykor cikközik is, vagyis cikkcakkosra hagyják. Ehhez régebben annak a koromnak oldalát használták, amelyet a szabad tűzhelynél használt vaslábasok aljáról kapartak le. Századunkban már azonban kindrusz, kérusz néven emlegetett fekete festék vált általánossá. Népünk polgárosodásával a meszelés mellett megjelent a színes fal is. Paraszti jómód jele volt már a század elején az olajosvégű ház, vagyis az utcára néző házvégnek olajfestékkel való bemázolása. Mindkettőt már rohamosan szorítja vissza tanyán is a priccölt fal, varancsagos fal, vagyis a színes cementhabarccsal bevakolt házvég. A folyamat alighanem föltartóztathatatlan: tartóssága kétségtelen, de gyorsan szennyeződik. Felújításáramár alig kerül sor. A p'éngálás, piktorolás, vagyis szobafestő munka népünk polgáriasodásával, az árvíz után válik mind általánosabbá. A belvárosi nagy paloták lépcsőházainak reneszánszot idéző ornamentikája, mennyezetdíszítései, szabadkézzel, tehát sablon nélkül odafestett színes dekorációi, girlandjai megjelennek a külvárosi tisztaszobák mennyezetén is. Máig számos szép maradványuk akad Alsó- és Felsőváros egykorú parasztházaiban. Alsóvároson különösen egy Makai nevezetű piktorra emlékeznek. Ebbe a készségbe nyilván belejátszottak a helybeli gombkötő és szűcsornamentika ösztönzései is. Tudjuk, hogy Kabók Imre, híres szegedi gombkötőmester Beck Pista hivatali helyisége számára tervezett „magyaros" mennyezetet, amelyet később oktalanul megsemmisítettek. A külvárosi, tápai virágozó, másként pengáló asszonyok már csak hírükben élnek. Megemlíthetjük még, hogy a piktorok munkájára sokszor gazdasszonyok is vállalkoznak, piacon vett, mustra néven emlegetett egyszerűbb mintalapokkal. 301