Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

hogy gurigázzon vele. Ma azonban kezd más hivatala lenni. Zsinórra fölfűzve ötven darab, száz darab ki van akasztva a tanyaház falára, a külső falra. Némely helyen az ereszét alatt, más helyen pedig, mint útszélre néző tanyaház falán is láttam : erre az útszélre néző falra. Hogy hadd lássák minden arrajárók. Mert ez a gurigadísz azt jelenti, hogy a tanyában levő eladólány már ennyi guriga cérnát fölyarrt ruhára a gépen, vagyis hogy ez az eladólány mester a gépen való varrásban. És a gurigák füzére mint büszke mestercímer van kiakasztva a ház elé." Röszkén a varró manapság is a ház feltűnő részére cégérül kiakasztja a gurigát. A század elején magunk is láttuk Alsóvároson, hogy az ilyen fölfűzött cérnagurigákat a lakodalmi sátor girlandszerű díszítésére is használták. Módosabb, polgárosultabb helyeken még a század elején is az ereszét, szárazbejárat alatt ott állott a nagymángolló, mángolló is. Keményfából készült, húzásához két ember kellett. Vastag asztalszerű sima lapja volt, amelyre két, baba, buba néven emlegetett hengeren terméskövekkel megrakott láda nehezedett, és mozgatással gördült is rajta. A mángorolni való kimosott, nem egészen száraz ruhát lepedőbe fogva, a hengerekre tekerték rá, hogy a ránehezedő súly alatt kisimuljon. Amint a mángorló a régi sulykot, a modern villanyvasaló a mángorlót szorította ki a használatból. A nagymángorlón szomszédok, ismerősök is dolgozhattak. Az ereszét elé — különösen ha már nem a földművelés a család fő foglalkozása — lugasszőlő, továbbá folyós virág kerül, amely nyáron árnyékol, viszont télen nem tartja föl a napsütést. „Jézus a háborgó tengeren" (Újhegyi ,,virágozó" asztalos falfestése, uo.)