Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

voltak. Másként is vannak egymásba eresztve, nem készültek ezek arra, hogy az unoka jussolja az öregapótól." Tömörkény helyesen látja, bár nem nevezi meg, nem részletezi bővebben, hogy népünk tisztaszobájában a reneszánsz ornamentikából is táplálkozó parasztbarokkot éppen a polgárosodás következtében fölváltja, illetőleg kiegészíti a biedermeier puritánabb formavilága. Ezt a folyamatot többször is érintjük. A tisztaszoba berendezésének ajríktum, ájriktum, áriktom 'ingóság, berendezéshez tartozó tárgy' (Einrichtung) megjelölését is hallották múlt századi gyűjtőink, íróink, így Kovács János,

63 Nagy Sándor,

64 Palotás Fausztin.

65 Kovács János: „a tisztaszoba vagy tisztaház... az ájriktum elhelyezésére szolgál, meg aztán lakodalom és egyéb tisztesség okából." Nagy Sándor: „két szekér hozta az asszony után a sok ájriktumot." Palotás Fausztin: „sohasem lesz többé az én leányomnak annyi sok szép ruhája, drága áriktuma". A szót mi már nem hallottuk. Az ájriktum polgárosodó parasztságunk fokozódó igényeit világosan kifejezi, egyben a céhdivatok, illetőleg a palánki német polgárság hatásáról is tanúskodik. Népünk szobabútorát már a XIX. század folyamán tanult mesterrel készítteti, aki azonban még szinte az első világháborúig alkalmazkodik az ő ízléséhez. A régi egyszerű, de jellegzetes bútorok fokozatosan a kamrába, illetőleg ki a tanyára szorulnak. Az asztal szerkezeti és társadalmi fejlődésének folyamán magasodik, távolodik a föld szintjétől. Kezdetben, a körülményektől függőn manapság is az anyaföld, illetőleg a ráterített pokróc, gyékény szolgál asztal gyanánt. A más vidékeken, továbbá Arany Jánosnál asztalszék néven emlegetett alacsony asztal tanyákon még látható, de a század első évtizedeiben külvárosokban is előfordul. Mi sámliasztal nevét hallottuk, amivel a magasságát hangsúlyozták, de bizonyára volt ennél régiesebb megnevezése is. Nincs még állandó, szerves helye. Könnyűségénél fogva odateszik, ahol éppen szükség van rá. Különösen akkor volt jelentősége, amikor a család még egyetlen, közös tálból evett. Erről az étkezésnél bővebben is szólunk. A szakkutatás szerint a kezdetleges asztal földbe vert négy karóból és ráerősített egy vagy több deszkalapból állott. Olykor csak egyetlen lába volt: földbeásott, de erős, vékonyabb fatörzs. A szegedi táj régi csőszkunyhóiban, hajdani pásztorházakban is előfordult. Amíg a konyhának a tűzhely, addig a lakószobának az asztal a reális, de egyúttal kultikus súlypontja. Az asztalnál nemcsak esznek, hanem ünnepelni is szoktak (keresztelő, lánykérés, lakodalom, búcsú). Ide ültették a tisztes vendéget, itt fogadták a lánykérőket. Ennél beszélték meg a családot érdeklő munkát és ügyeket. Ide ültek szigorú rendben a családtagok evéshez, amelyet imádsággal kezdtek és fejeztek be. A pap idehelyezte a Szentséget, amelyet a haldoklónak hozott. Erre rakta a vízkereszti házszentelés alkalmával a kézikeresztet, amelyet szertartás után minden családtag megcsókolt. Tápén, Sövényházán a halottat mindig az asztal helyén és nem a szoba közepén szokták felravatalozni. Mindezekből következik, hogy az asztal, főleg a szobaasztal, házasztal, tehát a tisztaszoba asztala, szegedi népünk archaikus szemlélete szerint a család közös étkezése, továbbá ünnepi vendégségek, szakrális cselekmények révén szinte kultikus, 63 Kovács 191. 64 Nagy S. [Senex]. Ötven év. Szeged 1900, 67. 65 Palotás F., Az én édes otthonom 106, 109. 286