Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)
gók művei mellett fölbukkannak az asztalos céh alkotásai is. Bár az asztalosok szegedi céhe 1724-ben megalakult, nyilván még sokáig tengődött, hiszen a Város faipara csak a század utolsó évtizedeiben indul nagyszerű virágzásnak. A céh kezdeti német jellegére utal, hogy a bútorasztalosokat népünk hosszú időkön át tislér néven emlegette. A barokk században bútorokból behozatalra szorulunk. Egy 1746-ból való végrendeletben olvassuk : Baranyában rendeltem csináltatni egy Dió fából két asztalt, mellyet ha el hozzak, feleségem adgya el, amint leg jobban lehet... Ugyan Baranyából azon Asztallal fog jönni egy bárányi kocsim. Lehetséges, hogy ez a kapcsolat már a hódoltság idején kialakult. Ami a múlt század szobabútorait illeti, már Kováts István értesít 61 arról, hogy az ő gyermekkorában, tehát a múlt század első évtizedeiben, a szegedi parasztcívis háznak festett bútorai voltak. Ezt Tömörkény is megerősíti, amikor a paraszti bútorkultúra szegedi változásairól ír. „A régi bútor — emlékezik vissza 62 — fából volt. Nem tettek rá fölösleges párnákat, cifraságokat, hanem csak úgy a fa volt a maga valóságában. Ennélfogva jó sokáig eltartott. Szép színesre festették, virágokat is pingáltak rá ahhoz értő emberek, akik az ehhez való tudományt nem könyvből tanulták, hanem csak úgy maguktól szedték. Ha a festék lekopott a padról, újra festették, ha addig zöld, akkor kékre, s íme mindjárt új volt a régi bútor. Festették olyan világossárgára is. A világossárgába fehér táblákat festettek, a fehér táblákba pedig tarkabarka virágokat, jegenyefákat, s a fák tetejébe irgalmatlan nagy madarakat. A menyasszonyi ládák rózsákat és tulipánokat viseltek az oldalukon, meg kék nefelejcsek is voltak köztük lehetősen, de azért Petőfi költeménye nyomán ezeket a bútorokat mégiscsak leginkább tulipános ládáknak nevezik. De most már ezek a régi, szobabeli faeszközök is fogyatkozni kezdenek. Beléjük esik a szú, mint az öreg ember csontjába, s egyszer csak szétesnek. A padnak már kétszer csináltak hátat, s lábat Isten tudja, hányszor faragtak alá, de utoljára is az öreg pad sem állta örökké a reparálást, s az mondta: jó leszek én már tűzrevalónak. így tüzel aztán Kata asszony hetven éves korában a konyhában a vasedény alá az egykori tulajdon menyasszonyi ládája forgácsaiból, s még meg is könnyezi, hogy lám, lám, te is mire jutottál vénségedre, de ne félj, majd mögyök utánad nemsokára én is... Ahogy a régifajta bútorok apránként fogyatkozásnak indultak, újfajták jöttek a helyükre. Ezeket már tanulmányos asztalosmesterek csinálták, és belekeverték különféle faragott tornyos figurák alakjában az esztergályos munkát is. Azután barnára festették őket, a festéket valami fésűvel megcifrázták olyanformára, hogy a nyersfa ereinek a vonalát mutassa: akkor ez lett az új bútor a divatos. A piacon árulták, a külső mezőkön élő emberek ott deputálták meg, hogy melyik a szebb, bár voltaképpen igencsak egyforma volt valamennyi. Az új bútor aztán egyszínűre változtatta a régi szobák képét. Nem volt már az egyik kék, a másik zöld, hanem mind csak sötétbarna. A virágok is lemaradtak róluk, lehervadtak a szegény, kicsi, festett virágok. Az úri divat lassan jár. Körülbelül mikor mint úri divat elvész, akkor jut el a néphez divatul. A menyasszonyi láda helyébe az asztalraállítós, fiókos tükör. A menyasszonyi láda, meg a kenyerespad kimentek a szobából, jó azoknak a kamrában is. De a barna bútor is csak olyan bútor, hogy annak is divatja van. Az is csak elpusztul, hamarább, mint a régi, mert talán már a fák sem olyanok, mint a régiek 61 Egy szegény pórfiú önéletrajza. Szeged, 1885. Kézirat. • • ' 62 Tömörkény I., A kraszniki csata 351. 285
