Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

A hódoltság alatt Tápé vallási népélete az alsóvárosi barátok missziós gondozása alatt áll. Eddig is elpusztultunk volna — írják

241 a tápaiak a Kamarának (1641) — ha római egyháznak Szent Ferenc életű páterei nem tartottak volna bennünket, mert töröknek az nagy kínvánságát meg tudjuk ótani. Más az, hogy mindenütt, ahol jobb helyet aránzanak, kálvinista vallások vágynak. Ebben az idó'ben bontakozik a hódoltsági területen a licenciátus intézmény: a nagy paphiányban laikusok iparkodnak a a vallási hagyományt, régi szertartásokat fenntartani és átmenteni. Tápé hit- és hiedelemvilága ennek a szakrális népi önellátásnak egyik legjellegzetesebb alföldi, századunkig érvényesülő', archaikus példája, amelynek Juhász Gyula tápai versei is klasszikus kifejezést adnak. E vallásos magatartás sajátosságaira más összefüggésekben mindig utalunk. A felszabadulás után kérdéses volt, hogy Tápé megmarad-e Szeged városának birtokában, az 1719. évi nagy kiváltságlevél azonban megerősítette a régi jogokat. 1728-ban Csongrád megye Tápén határjárást tartott, és tanúvallomások alapján megállapította, hogy a tápai rétet és a Nagymarostó't, amely a folyószabályozásig a réttel összefüggő egészet alkotott, a hódoltság elején Tápé népe használta. Történt azonban, hogy egy agyonvert török katona vérdíját a falu helyett Szeged városa volt kénytelen kifizetni. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy Tápé a szegedi polgárság birtokába jutott. A falu nem akart a helyzetbe belenyugodni, és ezért panasszal fordult a kamarához. Azt hangoztatta, hogy népe nem jobbágy, hanem királyi szabados (libertinus). Hosszú vizsgálat után — nyilván a Város összeköttetései és „ajándékai" révén is — a Szeged királyi kiváltságlevelében biztosított jogok érvényesültek, és Tápé továbbra is jobbágyfalu maradt. Ismeretes a szegedi tájon ez a szólás : sorbamén, mint Tápén a bíróság, amelynek jogtörténeti hátteréről máshol emlékezünk meg bővebben. Szeged mint földesúr, szinte korlátlan gazdasági hatalommal uralkodott a falun. Vincze Sándor kutatásaiból tudjuk,

242 hogy a Tápéval kötött 1757. évi úrbéri egyezmény kiköti, hogy a bíró, jegyző és esküdtek választása mindig a városi tanács beleegyezésével és a tanács képviselőjének jelenlétében történjék. A Városnak 125 tápai gazda, illetőleg zsellér fejenként 1—1 forintot, további 40 munkára alkalmas személy 40—40 dénárt fizet. A kimutatásban szerepel még 3000 boglya széna, 200 kereszt búza, 50 hordó bor. Kilenced fejében pénzben fizet a falu 20 forintot. Szent György napjától Szent Mihály napjáig a falubeliek minden taksa nélkül kocsmázhatnak, azaz italt mérhetnek. A másik félévi kocsmáitatás és az egész évi húsmérés fejében a falu 50 forinttal tartozik. Az egyezmény még határozottan kiköti, hogy a tápai nép jószágait kizárólag robot céljából tartsa, a földjét pedig művelje meg, vagyis legelőnek ne használja. Mária Terézia idejében a falu úrbéri váltsága 331, a múlt század elején pedig már 3625 forintra emelkedett, ami nemcsak a földesúr telhetetlenségét, hanem Tápé népének életrevalóságát is kifejezi. A falu a XVIII. század utolsó évtizedeitől kezdve Alsóvárossal együtt részt vesz számos délvidéki magyar dohány kertész, vagyis gányófalu (Ószentiván, Száján, Csanádapáca, Újkígyós, Torda, Kübekháza, stb.) benépesítésében. E folyamat előzményeihez tudnunk kell, hogy már Tápén is kialakult a numerus néven emlegetett, mintegy 20 hold nagyságú telkeken a bérlői rendszer, amely dohánytermesztési kötelezettségekkel is együttjárt. Öregek visszaemlékezése szerint a Kápisztás dűlőben voltak a dohányföldek. Ezzel megnyílt Tápé népe előtt is az út a kertszerű mezőgazBor ovszky S. in: Száz ... 1900,640. Vincze S., Szeged város gazdaságpolitikája a XVIII. század első felében. Baja 1942. 232