Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

Egy régi újságcikk szerint

218 Szatymaz „sima lap, melyen a legkisebb bokortól kezdve a terebélyes fáig minden az emberi kéz munkája, kitartó szorgalom gyümölcse." Szatymaz fejlődésére döntő hatással volt, hogy a pesti vasútvonal áthaladt rajta. így aztán a Városból könnyen meg lehetett közelíteni, de kedvezett az értékesítésnek is. Sok városi tisztviselő volt, aki tavasztól késő ó'szig itt lakott a szó'lejében és innen járt be szegedi hivatalába. „Szatymaz! Ez a szó paradicsomot jelent ilyenkor nyáron, a földi gyönyörűség helyét azoknak a szerencsés szegedieknek, akiknek ott van kies tanyájuk, fehér házikóval, árnyékos, lombos fákkal, vagy — a még szerencsésebbeknél — modern kényelmű. villával. S a városháza-hivatalnokai között sok.;&.„,, , t szerencsés. Annyira, hogy a helyi jelentésű szatymazolni ige, ez a kedélyesen gúnyos szegedi szó, jobbára rájuk vonatkozik. Gyöngébbek kedvéért szatymazolni annyit tesz, mint Szatymaz gyönyörűségeiért elhanyagolni a hivatali teendőket. Annyit, mint bekukkantani rövid pár órára a hivatalba — a kötelesség egy kissé mégis csak kötelez ! — csak úgy futtában átnézni az unalmas aktákat, azután sietni boldog elégültséggel a szatymazi paradicsomba" — írja egy századeleji újságcikk klasszikus szabatossággal. Kétségtelen, hogy azok a kapások, tanyások,

219 akik ezeknél az úri birtokosoknál szolgáltak, és akikről Tömörkény István és Cserzy Mihály annyi szeretettel emlékezik meg, hagyományos paraszti készségük mellett, elsajátították a gyümölcs- és szŐlomunka modern fortélyait is. Nem csoda tehát, hogy Szatymaz — ennek a szorgalmas kisparasztságnak érdeméből — már a két világháború között, de főleg napjainkban a szomszédos Zsomboval, Domaszékkel, Zákányszékkel, Balástyával együtt hazánknak egyik legfontosabb gyümölcstermelő és exportáló kistája, amelyet még más vonatkozásban is méltatunk. Különösen a korai cseresznye-, földieper-, különleges őszibarack-, almakultúrájában jeleskedik. A szatymazi nép régebben a szikeseken juhászkodott, széksót söprött, amelyet valamikor kocsin messzebb vidékekre is elfuvarozott. Jelentős volt mindig a káposztatermesztése is, amelyből a katonaságnak is árultak. Elszállították még a századfordulón is a Tiszántúlra. Az orosháziak szatymazi rác néven emlékeznek rájuk vissza. Ez az elnevezés nem világos előttünk, hiszen Szatymaznak sohasem voltak szerb lakosai. A múlt század utolsó évtizedeiben a disznótartás, disznóhizlalás is jelentős volt. A rókusi disznóvágóknak Szatymazon is voltak aklaik, ott, ahol az oltalmukra emelt Abrahámköröszt áll. Szatymaz parasztnépe — mint mondottuk — elsősorban Felsővárosról, részben Rókusról rajzott ki a múlt század folyamán. Erről a családnevek is tanúskodnak: Ábrahám, Báló, Bárkányi, Bitó, Bodó, Botka, Csikós, Faragó, Fogas, Förgeteg, Gémes, Gera, Gombos, Hegedűs, Kakuszi, Katona, Kálmán, Kondász, Kónya, Kopasz, Kormányos, Kosa, Makra Márta, Miklós, Miskolczy, Némöth, Nyári, Ónozó, Ördög, Savai, Szél, Szőri, Szűcs, Tandari, Tombácz, Vass, Vetró. Szatymaz község egyébként 1950-ben a Város fehértói és őszeszéki kapitányságainak összevonásából keletkezett. Határa 1960-ban 12069 hold, lélekszáma 4007. Szegedhez közelebb eső, déli részének Belsőszatymaz, távolabbi északi részének Kilsőszatymaz a megkülönböztető népi neve. A Vilmaszállás és Jánosszállás elnevezés nem népi eredetű. A határában levő Szatymazhalom ősidőktől fogva, manapság is temető. 218 Kirándulás Szatymazra. SzN. 1881. 161. sz. 219 Huszka L., Szatymazi kapások és úri birtokosok. Somogyi Könyvtári Műhely 1973, 1—4, 41. 224