Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

Halas városa hosszú századokon át fó'leg jószágtartásból élt. Elmagyarosodása nyilván a középkor végén ment végbe. A hódoltság sajátos adózási rendszerével a nomád pásztorkodást a halasi tájon is meghosszabbította egészen a múlt század derekáig. Maga a város 1596-ban elenyészik, de már három évtized múlva, 1626-ban a török szorgalmazására újjászületik: az elbujdosott halasiak visszatérnek szüloföldjükre, de Ormánságból is sokan települnek át ide szintén ö-zo tájszólást beszélő' református magyar családok. A töröktol felszabadult jászkun területet, vagyis a Kiskunságot, Jászságot és Nagykunságot a történelmi jogok, emberi érdekek mellőzésével I. Lipót a német lovagrendnek adományozta (1702), és ezzel a kerületek szabadparaszt népe elvesztette politikai szabadságát. Késó'bb a lovagrend 500 ezer forintért eladta a földesúri jogokat az Invalidusok Pesti Házának. A jászkun nép minden követ megmozgatott, hogy törvényes jogait visszaszerezze, elismertesse, de hiába. Végül úgy határozott, hogy örökváltság révén szerzi vissza régi földjeit és jogállapotát. Ez volt a redempció, amelynek ellenében 573 ezer forintot kellett befizetnie. Ebbó'l Halas 50,900 forintot vállalt magára. Az összeg 304 halasi gazda között oszlott meg. Akik a megváltáshoz anyagi erejükkel hozzáárultak, voltak a redemptusok. Ezek az osztatlan, közös földekből annyit foglalhattak le, amennyit meg tudtak művelni. A váltságösszeget ennek megfeleló'en kellett leróniok. A redemptusoknak joguk volt a közös tulajdonban maradt pusztákon jószágaikat legeltetni. A nádasok is közös birtoknak számítottak. A redempcióval Halas tulajdonába jutott Fehértó, Füzes, Balota, Zsana, Tajó, Bodoglár puszta, ahol hosszú ideig pásztorélet folyt. Ezeket — mint látni fogjuk — fokozatosan és túlnyomóan a mi szegedi népünk szállotta meg. Az irredemptusok közé tartoztak a zsellérek, napszámosok, pásztorok, akik környékbeliekkel is állandóan gyarapodtak, bár lehetőleg korlátozták a megtelepedésüket. A kertes település, nyaralóknak és telelőknek rendszere a régi Halason is virágzott. A cserény, pásztorkunyhók helyét és környékét a XVIII. században szállás, pásztorszállás, olykor már tanya, pásztortanya néven emlegették. A pusztákon később felbukkanó kaszálók, földmívelés alá vett földek neve is eleinte szállás, később tanya volt. Közbiztonsági és adózási megfontolásokból a hatóságok meg akarják a halasi tanyai életet is szüntetni. Tiltják, de eredménytelenül. 1861-ben Halas városa elhatározza a tagosítást, és ezzel a földszerzés korlátozása megszűnik. A tagosításból nem ugyan a redempció szerzett jogán, hanem a tényleges birtokállapot alapján 1758 gazda részesedik. A nép szélesebb körei ellenezték a tagosítást, de megakadályozni nem tudták, mert szükségszerű gazdaságtörténeti folyamatról, a modern mezőgazdasági élet kibontakozásáról volt szó. A tagosítás természetesen maga után vonja a nagyarányú és hirtelen növekedő tanyásodást, az állandó, nemcsak a nyárra korlátozódó tanyai életet.

84 A mi szegedi pásztornépünk, illetőleg tanyai szegényparasztjaink több hullámban települnek a halasi földre, az eprön pöndült halasiak világába. Az első ismert migrációs folyamat, amikor szegedi katolikus juhászok állanak a halasi nagygazdák szolgálatába. Sajátos módon, néhány református jellegű városunkban, így tudomásunk szerint még Hódmezővásárhelyen, Makón, alig akadtak kálvinista juhpásztorok. A halasi pásztorembernek a szegedi betyárokkal is eleven kapcsolataik voltak. 84 Janó Á., Kiskunhalas. Kiskunhalas 1965, 50. 172