Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)
közötti, egyébként a legújabb időkig fennállott határokat. Ekkor vált le Szeged ősi birtoktestéről a Szubasa és Putri környéke, tehát az a terület, amely a régi határleírás szerint az Átalároktól a Maty felé egészen a hajdani, népünktől Fevere néven is emlegetett FŐérig, innen a Melegszoba és Akasztónalom, továbbá a Tóth János dombja és a Balatonhalom szomszédságában terült el. A hosszú vita eredménye az lett, hogy Szeged városa és a német lovagrend között Bécsben egyezség jött létre (1725), amelynek értelmében a Város Dorozsma, a lovagrend pedig Szentmihálytelek birtokáról mond le. A Város leköszönt továbbá a kun puszták közös legeltetési jogáról, a Mátyás király adománylevelében biztosított ó'si kiváltságairól, viszont a lovagrend megengedi, hogy Felső- és Alsócsöngöle kun puszták Szeged határába kebeleztessenek. Joga lesz a Városnak még Átokháza, Pálos, Csólyos, Kömpöc kun pusztákon is legeltetni. Sok viszontagság után a határjárást csak 1737-ben ejtették meg. A dorozsmai első telekkönyv (Fundi Liber) megörökítette (1751) Dorozsma határát is, amelynek leírását 94 a szegedi földdel való szomszédsága miatt tanulságos itt közreadnunk: Kezdődik határozni ezen Birtok Észak felül az Átokházi Puszta Pálosi, Kígyósi és Balástyai hármas határoknál és mégyen egyenesen az Átokházi és Balástyai határ hágásokon napkeletnek egészlen a Szegedi és Balaton mellett lévő Dorosmai kettőshatárokig, vagyis Daruhalmáig, innen fordul dél színre az Szeged Városi Szántóföldeknek mindenütt az határhányásokkal, egész a Szegedi Mihálytelki és Dorozsmai hármas határokig, innen ismét fordul a Mihálytelki és Dorosmai határhányásoknak és mégyen az Atokházi és Mihálytelki kettős határnak, onnét pedig mégyen egyenesen napnyugatnak az Atokházi, Üllésy és Kereseti határhányásokon, egész az Dorosmai, Kereseti és Kígyósi hármas határokig, innen megfordulván Északnak, az Üllési, Kígyósi, Pálosi Határ hányásokon és végződik Északon a Pálosi Kígyósi és Balástyai hármas határoknál. Függőben maradt még az alsóvárosi puszta tulajdonjogi viszonyainak rendezése. Itt ugyanis a várparancsnokság a tiszai határőrség érdekeit a polgári lakossággal szemben hosszú időkön át állandóan megvédelmezte. A Város buzgó fáradozásait csak 1730-ban jutalmazta siker, amikor III. Károly Engi homokja, Csikós semlyékje, Kántor semlyékje, Móra halma, Buzgány halma és Pap halma pusztákat új adományként ajándékozta a Városnak. A váci káptalan mindjárt birtokba is iktatta. A következő évben (1731) ujabb királyi adománylevél juttatja Kistelek, Röszke, Zákány, Kereset, Csórva, Öttömös pusztákat újabb adományként a Város tulajdonába. Az iktatást most is a váci káptalan végezte. Mária Terézia Kisülés és Bilisics pusztákat adományozta (1750) a Városnak. A szegedi föld biztosításáért folytatott küzdelmek a Szabadka városával létrejött egyezséggel zárulnak : a két város határát a Kőrös erének vonalában állapítják meg. 95 Sajnos, Horgos és Szentpéter puszták birtokbavétele nem sikerült, mert a Bécsbe küldött Kárász Miklós városi nótárius a kapott megbízástól eltérőleg a maga számára szerezte meg. Azzal mentegette idehaza magát, hogy ő csak szállást akart magának a horgosi határban lévő Kamaráson tartani. Ezt az ígéretét sem tartotta meg, mert birtokát a Mátra vidékéről telepített palóc jobbágyokkal, továbbá jászokkal népesítette be (1772), 96 és ezzel a polgári Szeged, ill. a szegedi népiség közvetlen délnyugati terjeszkedésének útját állotta, amelynek azután napjainkig ható következményei lettek. Zádori K., A dorosmai birtokviszonyokról. SzH. 1881, 197. skk. sz. Egy Tápay-Szabó Lászlótól megörökített mondáról máshol emlékezünk meg. Reizner J., A régi Szeged I, 151. 112