Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

táján, a Budai kapu közelében, ahol a járványos betegek számára lazarethum (járványkórház) is volt. A kápolnát a járványos betegek védó'szentjének, Szent Rókusnak tiszteletére emelték ugyan, a Város fogadalmi ünnepül azonban mégis Vasas Szent Pétör napját (aug. 1.) választotta, mert ezen a napon kezdett a vész alábbhagyni.

66 Emlékezetét ma már szinte csak a Vasas Szent Péter utca és az új templom homlokzatának Szent Rókust és Vasas Szent Pétert együttesen ábrázoló domborműve őrzi. Szent Rókus barokk kápolnája hamarosan az új városrész magja lett. Késó'bb fatemplomot toldottak hozzája, amelyet a nem rókusiak csúfságból templompajta néven is emlegettek. Innen származik ez a régebben élő csipkelődés is : Rókus város jól csinálja, akolba jár papja, nyája.

61 A mondóka azonban másra is céloz. Éspedig arra, hogy elsősorban Rókus gondoskodott a folyton fejlődő, népesedő, katonai helyőrséggel is rendelkező Város húsfogyasztásáról. Északnyugati része, a mai Szatymazi utca környéke régi térképeken Juhászváros néven is szerepel, ami a fehértói juhászok egykori téli szálláshelyeire, karámjaira utal. Ezzel függ össze, hogy a piacon sátor alatt élo juhhúsárusok, népiesen juhvágók, cincárok, juhcincárok leginkább rókusiak voltak. Ez magyarázza meg továbbá azt is, hogy a szegedi szűcsök, tímárok, bocskorosok túlnyomó része Rókuson, illetőleg a szomszédos Felsővároson élt. A birkatartásnál is jelentősebb volt azonban a rókusi disznóhizlalás. A XVIII. század végén a városrésznek Kukoricaváros

69, neve is előfordul, ami virágzó kukoricatermelésre utal. Nyilván Szegeden is, mint az ország egyéb helyein, eleinte ingyenes földek kiosztásával buzdították a szegényebb néprétegeket a kukorica fokozottabb termelésére. Ezért illették azután a rókusiakat a kukoricapolgár, a rókusi papot kukoricapap, a rókusi fiatalságot pedig a kukoricagyerök tréfás megtiszteltetéssel. A kukoricatermelés a disznóhizlalásnak, mint szabad népi iparágnak kibontakozásához, diszóhizlaló aklok építéséhez vezetett, így tehát a csúfolódó versike mindenképpen találó. Rókus kukoricatermelésével függ össze a kácsavágó mesterség is. A kácsavágók máig olyan, leginkább rókusi kofaasszonyok, akik frissen föltisztított és darabokra vágott, olykor tömött aprójószágot árulnak a piacon. Mindez nem véletlenül kapcsolódik Rókushoz, ahol 1879 előtt hatalmas vízállások, kacsafészkek, páskomok [= zöld legelők] voltak, alkalmasak az aprójószág nevelésére. Az már a hagyományok erejére jellemző, hogy az aprójószág exportjára alakult hűtőház is az első világháború után Rókuson létesült. A birka, de főleg a disznó feldolgozásából visszamaradt hulladékok rendszeres feldolgozásából születik meg a rókusi szappanfőzés, amely szegedi szappan néven a múlt században országos hírre jutott, még az egykorú gyógyszerkönyvekbe is belekerült. A szappanfőzés a Fehértó partjain söprött szíksóval történt, amelyet alkalmas lúggá a szintén leginkább Rókuson élő lúgöntők dolgoztak föl. Ezek a lúgöntők birkafaggyúból gyertyát is készítettek. Vásárokra is eljártak, ahol a gazdasszonyoknak hordóból mérték ki a háziszappan főzéséhez szükséges lúgot. Ma már hírmondójuk sincsen. Rókus az árvíz előtt éppen vízjárta jellegénél fogva több kisebb egységre tagolódott. Ezek a következők: Franciahögy (= a Csongrádi sugárút mentén, de a körtöltésen belül), Názáret (= a mai dohánygyár környéke), Róma (= a dohánygyártól délre a Dorozsmai sor és a körtöltés között), Jerikó (= a Kálvária, a bajai ország*

e Reizner III, 25; Jászai G. 67 A kukorica-polgár. SzH. 1886, 195. sz. 98 Nyr. 1875, 95. Ferenczi J. 101