Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

— De hallja, mégis csak a csehök építőitek itt valaha templomot. Mindég úgy hallottam én a régi öregöktül. Én azóta akármerre járok a szegedi tanyák közt, mindig ezzel a gyanúval találkozom. Nem is gyanú az, hanem hit. Honfoglaló magyart ha találunk a lovas sírban, azt mondják rá: cseh huszár. A bronz csákányra: csehök baltája. S minden halomra: hogy templom volt rajta a csehök idejében. Némelyik még most is megvan a föld gyomrában. Aki Luca éjszakáján jeruzsálemi vízzel keni meg a szemét, most is megláthatja. A pap aranyos ruhában áll az oltárnál, és ott térdepel körülötte a sok vörösábrázatú cseh vitéz. így beszélik ezt Csöngőiétől Csókáig az egész Alföldön. Hogy milyen alapon, annak nincs megmondhatója". Földeák régi történetét Borovszky Samu mondja el. Ebből csak annyit emelünk ki, hogy a hódoltság alatt, 1647-ben ült, azaz lakott helynek írja az alsóvárosi gvárdián. Sajnos, 1686-ban tatárok dúlják föl. A felszabadulás után kamarai birtok. Szeged kirajzott lakosságából lassan népesedni kezd, 1729-ben a Návay-család tulajdonába kerül. Oltványi Pál írja, hogy a faluba még hosszú ideig Szegedről hoztak menyasszonyt. A XVIII. század derekán a birtokos család nógrádi palócokat is telepít ide, akik teljesen beleolvadnak a szegedi törzs tájszólásába és hagyományvilágába. Az anyakönyv XVIII. századi neveiből Szegedet idézi: Adók~Adók, Bakacsi, Bakos, Bálint, Ballá, Báló, Barát, Bata, Becsei, Belovai, Berta, Bitó, Borbás, Botka, Bozóki, Bóka, Bodo, Budai, Búkor, Cirok, Csillag, Csonka, Daka, Daróczi, Dékány, Engedi, Faragó, Fodor, Gardi, Gál, Gombos, Hajnal, Gregus, Kakuszi, Kéri, Kormányos, Kószó, Lázár, Lele, Martonosi, Ménösi, Miklós, Nacsa, Papdi, Pávó, Rúzsa, Siha, Sörés, Szalma, Szömörédi, Teres (Terhes), Törköly, Vastag, Veszelovszki, Vetró, Virág, Vízhányó. Nem szegediek: Bagi, Bajusz, Bellágh, Borbíró, Borsos, Bugyi, Búza, Csertő, Csorba, Dányi, Dégi, Kaponyai (Korponai), Kurunczi, Majoros, Országló, Padkás, Péli, Rakonczai, Süket, Sutét. Az egyházat egy ideig a hívek áldozatkészsége tartotta fönn. Jellegzetes helyi hagyomány volt, hogy a templomatya aratáskor gabonát kéregetett a templom számára, tavaszi bélyegzéskor pedig a jobbmódú gazdák bárányt, borjút, sőt még csikót is adtak az egyház javára. Ezt elárverezték, amikor sokszor háromszoros árat is adtak érte, mert különös szerencsét fűztek a templom jószágához. Sokáig túlnyomóan kirendelt alsóvárosi barátok voltak a falu papjai. Jellemző az akkori viszonyokra a következő anekdotikus eset : a temesközi Beodrán az uraság és a hívek együttesen fogadták föl Spurnyai Adiutus alsóvárosi barátot esztendei kontraktussal, 150 forint sommás fizetéssel. A derék Adiutus azonban a járandóságot keveselte, és időnek előtte meg akart szökni a faluból. A nép elfogta és az uradalom maradásra kényszerítette. „Nagy szomorodásomra kénytelenítettem tisztjeimtől és a siránkozva panaszkodó katholikus községtől hallani — írja Karácsonyi Bogdán földesúr Christovich Imre püspöknek — hogy tegnap jővén Feldiákról (ahol a barát pár éve paposkodott), egynéhány szekér papunkhoz, az ma hajnalban felrakodott és útnak indulni akar minden jelentés, előrevaló híradás nélkül." Azt is írja még, hogy mennyi fáradsággal és költséggel szerezte a barátot, mert a népnek nagy szüksége van rá. A földesúr jellemző indokolással kéri a főpásztort, hogy „venné méltó reflexióba, milyen időket, környülállásokat értünk, hogy minden kicsiny ok is a nép fölzendülésére alkalmatosságot szolgáltatna."

74 Kálmány itt hallott hírt az „Ábel halála" с drámai játékról, amely bizonyára a barokk iskoladráma elnépiesedett helyi sarjadéka volt. Balázs Mihály tanító taní74 Szentkláray J., Plébániák 344. 168