Szelesi Zoltán: A Móra Ferenc Múzeum Évkönvve, 1972/73-2. Szeged képzőművészete. (Szeged, 1975)

rúság dúl és az itteni festők egy tárlatot alig képesek rendezni, előadásról egész évben szó sincs, az állam megtagadja a segélyt, a város pedig nagyon keveset ad és azt is nehezen adja, művészeink a szó szoros értelmében nyomorognak és kivándorolni kénytelenek, elismerést egyáltalán nem, csak szapulást és lekicsinylést kapnak, — addig azok a szerencsés művészeink, akik idejekorán felismerve a helyzetet, külföldre költöztek, egymás után aratják sikereiket."

13 Valóban, a század elejétől mindinkább rosszabbodó gazdasági körülmények és a művészeti kilátástalanság több helyi festőt és szobrászt késztetett arra, hogy külföldön próbáljon érvényesülni. Fiatal, tehetséges művészeink figyelmét — mint szerte az országban, sőt határainkon túl is — ekkor Párizs, a „Modern művészetek forrása" kötötte le, s vonzotta nagy erővel magához az „újat keresők"-et, mint ahogyan a századeleji új magyar irodalom megszületése is feltétlenül kapcsolatban van Ady, és majd minden nagy költőnk Párizsba zarándoklásával. A magyar posztimpresszionistáknak is Párizs volt a mintaképe. A modern hazai képzőművészet úttörőinek élvonalába a természetelvű nagybányaiakat felváltó, magyar posztimpresszionizmus és szecesszió mesterei, Rippl-Rónai és a szobrász Beck Ö. Fülöp, valamint a magányos Csontváry és Gulácsy Lajos tartoztak. Ahogyan az irodalomban a Nyugat első írónemzedékét a forradalom szálláscsinálóinak szokták nevezni, úgy a képzőművészetben ezt a szerepet a „Nyolcak" festőcsoportosulása töltötte be. E társaság tagjai : Berény Róbert, Czigány Dezső, Czóbel Béla, Kernstok Károly, Márffy Ödön, Orbán Dezső, Pór Bertalan és Tihanyi Lajos 1909-ben azzal az elhatározással kötöttek szövetséget, hogy új szellemű és formailag is megmásult arculatú, az európai avantgarde-hoz felzárkózó művészetet hoznak létre. A szegedi művészek közül is jónéhány a Párizs felé orientálódó új stílustörekvések mestereinek szellemével volt rokon, s e belső rokonságot párizsi tanulmányutakkal óhajtották elmélyíteni. Legelőbb 1904-ben Cs. Joachim Ferenc festő és Brummer József szobrász, majd utánuk 1906-ban Kukovetz Nana, 1908-ban azután ismét két szobrász, Csáky József és Vígh Ferenc, 1909-ben Szőri József festőművész, végül 1913-ban Bánszky Sándor, valamint Szolcsányi Gyula szobrászok vették útjukat Szegedről Párizs felé. Legtöbbjük visszatért Szegedre és a továbbiakban itthon működtek, átlagos művészpályát téve meg. De voltak köztük, akiknek pályafutása eltért a szokásostól: vagy magasra ívelt szerencséjük és nemzetközi hírnévre tettek szert, mint Brummer és Csáky, vagy volt olyan, aki korán és idegenben hunyt el, mint Bánszky Sándor. Az alábbiakban e három külföldre szakadt szegedi művész sorsáról, törekvéseiről szólunk részletesebben. Szegedi avantgárdé szobrászok Brummer Józsefről (1883—1945), a magyar származású szobrászból világszerte ismertté lett műkereskedőről a legutóbbi évekig szinte alig hallatott valamit a hazai szakterület. A figyelmet Dévényi Iván hívta fel rá 1968-ban, a Művészet-ben írt cikkével.

14 Brummer Zomborban született. Középiskoláit 1897-től a szegedi fa- és fémipariskolában végezte. Pályatársaival, Cs. Joachim Ferenccel és Csáky Józseffel itt ismerkedett össze. Szegedi tanárainak javaslatára Brummer 1899-ben a budapesti iparművészeti iskola növendéke lett. Ennek elvégzése után Münchenben folytatta tanulmányait, 1904-ben pedig barátjával, Cs. Joachimmal rövid időre Párizsba utazott. Brummerra — mint akkoriban oly sok szobrászra —, Rodin új szellemű plasz13 Szegedi művészek sikere külföldön. Délm. 1913. áprl. 20. 14 Dévényi Iván: Brummer József. Művészet, 1968. jan 1. sz. 16. 92