A Móra Ferenc Múzum Évkönyve, 1972/73-1. (Szeged, 1974)
†Herpei János–Kovács Áron: Újabb adatok az aradi és szegedi bokályokról
kancsóról szól a konskripció. 1817-ben 8 egyforma ónfedelű virágos aradi és 1 sárga aradi kancsó jegyeztetett fel. A virágos mintásról már tapasztaltuk, hogy az tulajdonképpen arabeszkest akart jelenteni ; az egymagukban csakis sárgának jellemzett kancsók milyenségéhez azért nem lehetséges hozzá szólanunk, mivel ha a sárgát uralkodó színnek vesszük, abban az esetben az csakis a máz színe lehetett, a mintázat ugyanis leggyakrabban csak másodrendű jellegzetességet ad, különösen, ha az már kissé kopott is. — 1819-ben 1 pár ónfedelű s 3 fedele tien aradi kancsó és 1820-ban 16 ónfedeles aradi ,,fein" kancsó közül az utóbbi valószínűleg a nem aradi kancsók közötti értékbeli fokozatot jelenti, miként ezt az 1963. évbeli cikkben az oláhivánfalvi és haranglábi kancsók értékelésénél tapasztalhattuk. A küküllő-megyei Dicsó'szentmártonban 1803-ban leltárba vettek egy félejteles, eltört ajakú, gombos fedelű, talpán ónnal szegett aranyos virágzással mintázott aradi bokályt. Ebben tehát újra reá ismerhetünk a már eddig megállapított aradi, illetőleg szegedi bokálynak nemcsak a leltárakban, hanem a valóságban is megtalált példányaira, csupán a máz színére nem tudhatunk következtetni. Végezetül a Kisszamos Nádas nevű mellékfolyójának mentén elterülő' Türébői van 1802-ből 4 aradi kancsót összeírt száraz adatunk. Ez a példa annál érdekesebb, mivel a leltárleírásokból eddigelé ismert 121 és tárgyként fennmaradt 4 szegedi, illetőleg aradi bokály közül a türei az egyetlen, amely a Marostól északra eső területen fordul elő. Hihető, hogy ez is vagy a Délerdélyben is birtokos marosnémeti gr. Gyulai, vagy az osdolai gr. Kuun, avagy a kisrédei gr. Rhédei, netalán a vargyasi Dániel családok valamelyike révén kerülhetett ebbe a faluba. Érdekes jelenség az is, hogy az összeírást végző Íródeák ismerte a bokályfajtát, hogy azt itt, ahol — úgy látszik — ritkán fordul elő, mégis meg tudta különböztetni az Északerdélyben otthonos bokályoktól. Nagyon természetes, hogy ezeknek a bokályoknak készítési módja és stílusa tulajdonképpen mégsem szegedi vagy éppen aradi eredetű, hanem — amint eddig is sejtettük — a szokásos vándorútjukat járó fazekaslegények tanulták meg valahol közvetlenül Olaszországban (Gubbióban?), vagy pedig az ugyanonnan közvetítő szomszédos délnyugati államokban; hazajőve s a mesterremek elkészítése után felszabadulva most már maguk fogtak hozzá a megkedvelt bokályos-eljárással való dolgozáshoz. Arra ugyanis egyáltalában gondolni sem merek, hogy e készítési mód eredeti szülőföldjéről akár szárazföldi, akár pedig vízi úton szállították volna a kész árut Szegedre meg Aradra mint lerakóhelyre. Hiszen ha már az eddig tartott körülményes és hosszú útra el is tudták volna szállítani, onnan még tovább, egészen be Erdélybe is be tudhatták volna fuvarozni. Esetleg már jóval előbb : a Dunántúlon, vagy a Dráva—Száva közén is találhattak volna lerakodó helyet, ugyanis lehetetlen még csak elképzelni is, hogy egy délnyugati gyártási központ csakis a távolkeletnek: Erdélynek dogozott volna! A feltételezhető szegedi provinciális műhely fennállása csak azon az alapon is könnyen elképzelhető, hogy ha meggondoljuk, hogy többek között miképpen kerülhetett el az olasz szobrászati stílushatás a XIV. századbeli kolozsvári testvérek szent György szobrának megalkotásába 3 , vagy a XVII. századbeli Broser István miképpen hozta haza Parisból Kolozsvárra, valószínűleg a francia királyi ötvös műhelyéből a champlevé zománcos eljárás készítési módját. 4 3 Balogh J., Márton és György kolozsvári szobrászok. Kolozsvár, 1934. 4 Herepei J., A kolozsvári farkas-utcai templom 1638—1947. évi felépítése. (Kézirat.) 109
