A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1971. 2. (Szeged, 1974)
Bálint Csanád: A honfoglaláskori lovastemetkezések
lehet véletlen, hogy a köznépi csoport élén éppen az egyszerű. származású katonák fegyvere áll: a kétélű kard és a harci balta. 50 (A nyíl azért került számításaink alapján a vezető- és középréteghez, mert rangjelző szerepénél fogva nemcsak a katonák, vadászok kapták halotti útravalóul.) A táblázatról leolvasható, hogy a lószerszámos temetkezés határozottan a köznépi csoportba tartozik, a lovastemetkezés pedig a közép- és vezetőréteg leggyakoribb jellemzője. Most forduljunk ismét a forrásokhoz, melyek elemzése érzékeltette, milyen anyagi terhekkel járt a lovas élet, miért 10—15 ember vagy éppen egy falu kellett a X— XI. századi Magyarországon egy harcos kiállításához. 51 A XI. századra létrejött miles réteg nem „lovagi módon" katonáskodott. Ezek lovas életéről sok adat szól. A Váradi Regestrum egy régi kifejezésre valló világosan kimondja: „equestri scilicet militum regis". A legkorábbi törvényekből kimutathatólag a szabad ember mindig lóval együtt szerepel. 52 Ezt mutatja a lovastemetkezések statisztikai vizsgálata is, ugyanekkor pedig talán nem tévedés az ezredfordulóra rohamosan megszaporodó lószerszámos temetkezések a történeti kutatásokból jól ismert „szegény szabadok" lesüllyedési folyamatával összekapcsolni. 53 2.1. E dolgozatban nem lehet feladatom annak vizsgálata, honnan ered Eurázsiában a ló eltemetésének szokása. Témám miatt itt nem foglalkozom az előázsiai, 54 skandináv, 55 balti, 50 germán 57 lókultusszal és azok megnyilvánulásaival, hanem csak az eurázsiai ligetes és erdős sztyeppéken élt népek ide kapcsolható eljárásaival. 58 A szkíta lovastemetkezések magyar őstörténeti szempontú értékelése már megtörtént, 59 így ismertetésük alól felmentve érzem magam. Az itt bennünket érdeklő részleges lovastemetkezéseket több mint fél évezredre visszamenőleg előzmény nélkül, a IV— V. sz.-tól kezdve ismerjük Dél-Oroszországból és a Kazah-hátságról. Először a honfoglalóknál túlnyomó többséget kitevő „lábhoz tett lóbőrös" temetkezések párhuzamait tekintjük végig. A Volgától keletre e halottas szokásról egyáltalán nem tudunk. Úgy látszik, a délorosz sztyeppéken az V. sz-ban jelenik meg. A verhnye-pogromnoje-i 4. kurgán 3. 60 Bakay K., Archaeologische Studien zur Frage der ungarischen Staatsgründung. Acta Arch. Hung. 19. 1967. 105—73, Bálint Cs., X. századi temető a Szabadkígyós-Pál ligeti táblában. Békés Megyei Múzeumok Közi. I. 1971. 63. 51 László 1944. 229, Dienes I., Árpád fia Tarhos íjászainak nyomában. ÉlTud. 1969. 615, Bartha A., A kelet-európai és belső-ázsiai feudalizmus történeti kapcsolatai. Száz. 1963. 279. Földrajzilag távoli, de említésre méltó adat, hogy a X. századi Liao-ban a katonaság maga gondoskodott lószerszámról, fegyverről, ld. Ligeti L., A kitaj nép és nyelv. MNy. XXIII. 1927. 299. 52 Bónis Gy., István király. Budapest, 1956. 77—8, Lederer E., A feudalizmus kialakulása Magyarországon. Budapest, 1959. 22—3. 53 A X. sz. első feléből való lószerszámos sírok halottai esetleg a V. Vlagyimircov által leírt (La régime social des Mongols. Paris, 1949. ПО—20), rokon családok szolgálatába szegődött alacsonyabb rangú szabadok rétegébe tartozhattak. 54 Pigott, S., Heads and Hoofs. Antiquity, XXXVI. 1962. 116—8. 55 KlindtJensen, О., Hoved og hove. Kuml, 1967. 143—6. 56 Волкайте — Куликаускене, Р., Воевой конь литовского воина. Lietuvio Kario Zirgas, VII. Vilnius, 1971. 26—9, Uó\ Погребения с конями у древних литовцев. Сов. Арх. 1953. 211—22. Jaskanis, J., Human Burials with Horses in Prussia and Sudovia in the first Millenium of our Era. Acta Baltico-Slavica IV. 1966. 29—65. 57 H. Vierck szíves közlése készülő munkájáról. 58 Vö. Koppers, W. Pferdeopfer und Pferdekult der Indogermanen. Wiener Beitr. z. Kult, gesch. u. Ling. IV. 1936. 282—411, Bleichsteiner, R. Rossweihe und Pferderennen im Totenkult der kaukasischen Völker, uo. 414—95, Schmidt, W., Das Himmelsopfer bei den innerasiatischen Pferdezüchtervölkern. Ethnos, 1942. 137—8, Gahs A., Kopf-, Schädel- und Langknochenopfer bei Rentiervölkern. Festschrift P. W. Schmidt, herausgeber W. Koppers. Wien, 1928. 231—267. 59 László Gy. A honfoglaló magyarok művészete Erdélyben. Kolozsvár, 1943. 61. 92 r
