A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1971. 1. (Szeged, 1971)

László Gyula: Magyarok és szlávok

bizonyos, hogy térítő papjaink nagy része szlávul tudó szerzetes volt, a tolmácsok pedig a két nyelvet jól értő hazai szerzetesek voltak, lehettek köztük csak bajorul tudó szerzetesek is, ezek azonban feltehetőleg inkább az udvarban működtek, s tomácsaik a magyar szövegbe az intézmények, ünnepek nevét bajorul szőtték be. A szavak maguk természetesen mit sem mondanak a hithirdetők nemzetiségéről, csak arról, hogy a népi kereszténység nagyrészt nem a bajorból, hanem a délszlávból való fordításban került a magyarokhoz, magyarul kitűnően tudó szerzetesek útján (azért változtatták meg isten, ördög stb. szavainkat!). Ezek lehettek szlávul tudó magyarok is, de inkább úgy véljük, hogy magyarul tudó szlávok voltak. Ha a magyar és a szláv egyházi kifejezéseket egybevetjük, az az érzésünk, mintha egy magyar ember beszélne a hit dolgairól, de az intézmények nevét latin-szláv nyelven szőné szavai közé. Mivel a legfontosabb fogalmak magyarul vannak, csak a „kísérőjelenségek" hangzanak délszlávul, itt-ott bajorul. Hogy milyen mérvű volt a magyar nyelv alkalmazkodó képessége, arra bizonyság, hogy a lefordíthatatlan karácsony és pünkösd szláv, illetőleg bajor szóval került nyelvünkbe, a hús „újra vét-elét" jelentő húsvét a magyar nyelvben is tükörszóként honosodott meg, méghozzá latin szertartású szláv nyelvből való fordításként. A húsvét ugyanis sem a horvátban (de a többi szlávban sem) nem a latingörög eredetű kifejezés, hanem az olasz carne-assumptio fordítása. Asbóth

33 után Melich bizonyította be, hogy ez a nyelv csak az Adria menti horvát lehetett (i. m. 300—301). Nagyon is feltehetőnek tartom, hogy a kereszténységre vonatkozó szavainkat, nem a nép (a délszláv) adta át a magyar népnek, hanem térítő szerzetesek útján jutottak ezek a szavak a magyarnyelvbe. Váczy Péter ugyan még úgy gondolta, hogy: „A magyarok betelepedésekor a jobbára szláv nyelvű lakosság nem pusztult el, hanem továbbra is földjén maradt. A jövevény magyarokkal együtt élve és összeolvadva, átadta nekik kereszténységét, melyet az új népvándorlás viharai közt is meg tudott magának őrizni. A magyar kereszténység lassú, természetes fejlődés útján bontakozott ki az itt talált népek kereszténységéből. Még mielőtt a határok megnyíltak volna az idegen térítők számára, a magyarság észrevétlen kulturális felszívódás útján már elkészült a szentistváni kereszténységre."^ Váczy érvelésében vannak nagyon meggondolkoztató észrevételek — amint alább kitűnik — de ennek ellentmond, hogy például a sátoros ünnepek körüli magyar népszokásokban, babonás szertartásokban aránylag szegényes a szláv elem, pedig bizonyos, hogy a népi kereszténység átvétele esetén ezek uralkodnának az egyházi tanítás felett: éppen Róheim idézett könyvének olvasása győz meg az aránylag halvány szláv „hatásról". Eddig csak a nyelv emlékezete alapján beszéltünk arról, hogy kik lehettek az uralkodók és a magyar nép térítői. Azonban erről történeti adatok szólnak. Foglaljuk röviden össze e két forráscsoport vallomását. Mit is mond a nyelvészet? Elsőnek Asbóth Oszkár vizsgálta szláv jövevényszavainkat a teljesség igényével s ő úgy vélte, hogy: „a szláv szók nagy tömege csak a mai hazánkban kerülhetett nyelvünkbe... a szók többsége bolgár nyelvjárásból származott"

35 — itt az avar uralom után a Dunáig terjedő bolgár uralomra gondol, és Pest bolgár nevét hozza bizonyságul. Vele szemben Volf György úgy véli, hogy a kereszténységet velencés olaszoktól tanultuk volna, értvén Velence területén a Dalmáciától Friaul déli részeiig terjedő hatalmas terüle33 Asbóth, NyK. XVIII. i. m. : 397 sk. 34 Váczy Péter, Magyarország kereszténysége a honfoglalás korában. SzIE. 1:215—265, az idézett hely: 259. 35 Melich, SzlJSz: 82 alapján 290