A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1971. 1. (Szeged, 1971)

†Banner János: A tiszai kultúra díszítőművészetéhez

Arról is érdeklődött, hogy a leleteket melyik múzeumban fogja elhelyezni az intézet. Az előbbi kérdés néprajzi kérdésnél egészen természetes lett volna, de telep-ásatásnál elképzelhetetlen a teljes feldolgozásig. A legjobb akarat mellett sem lehetett válaszolni rá — hiszen a darabocskákat senki se számolta meg. A másodikra pedig azért nem, mert a hódmezővásárhelyi múzeum még nevében is mint néprajzi gyűjtemény volt nyilvántartva, bár a Magyar Minerva V. kötete csak Városi Múzeum címen ír róla (1915, 258—269. 1.) A Néprajzi Múzeum kifüggesztett email-táblája a felszabadulás után cserélt csak helyet ideiglenesen más épületen. Az egyetemi tanszéknek joga volt ugyan ásatni, de a talált anyagot a legközelebbi állami felügyelet alatt álló múzeumban —• Szegeden — kellett volna elhelyezni. A város azonban a maga pénzéért magának akart régészeti osztályt alapítani, ami egészen természetesnek is látszhatott. Vállaltam hát a kockázatot és 15 éven át titokban gyűjtöttem — hiteles ásatásokon kiképzett tanítványaimmal (Bálint Alajos, Foltiny István, Korek József, Párducz Mihály, Tóth Gábor, Zalotay Elemér stb.) közös munkában — azt a tudományos szempontból jelentős anyagot, amelyet a hódmezővásárhelyi föld adott a magyar régészetnek, (MFMÉ 1957, 133—147. 1.) és amelyből a felszabadulás után az első modern vidéki múzeumi kiállítást nyithatta meg a kultuszminiszter 1949-ben. Az első kérdésre csak azt felelhettem, hogy a feldolgozás után jelenteni fogom, de nem jelentettem, mert arról, hogy minden a hódmezővásárhelyi múzeumba került, nem írhattam. Nem akartam a további kutatási lehetőségnek útják örökre elvágni. Semmit sem jelentettem tehát, de nem is kértem többé ásatási engedélyt. A munka az egyre erősödő fiatalok bevonásával így zavartalanul tovább folyhatott. Most, negyven esztendő után úgy érzem — bár a múzeumi törvény ellenére, de — helyesen cselekedtem. Ezt kívánta az egyetemi régészeti intézet és az Alföld tudományos kutatásának érdeke. Ezt ma mindenki elismeri, aki 15 év munkájának eredményeit elfogulatlanul értékeli. De — a változott viszonyok mellett — ezt az utat ma ne kövesse senki. A Kökénydombon ötször ásatott az intézet. Minden ásatásról részletes közlés jelent meg hazai és külföldi folyóiratokban egyaránt. A szegedi Dolgozatok, a múzeum Kiadványai, a Folia Archeologica, az Annales Musei Nationalis, az Archaeologia Hungarica, az Archaeológiai Értesítő, a Délvidéki Szemle, az Ipek, az Altschlesien, a berlini Prähistorische Zeitschrift, és a Germani közölte részben az egész ásatás menetét, részben az egyes megfigyelésekről vagy tárgyakról szóló kisebb-nagyobb tanulmányokat. Külön is meg kell említenem: A hódmezővásárhelyi múzeum régészeti osztályának első öt éve (1934), Hódmezővásárhely története a bronzkor kialakulásáig (1940), Das Tisza-Maros-Körös-Gebiet bis zur Entwicklung der Bronzezeit (1942) с. kiadványokat, amelyek a Kökénydomb jelentőségét nemcsak a múzeum munkájában, de mind a város őstörténetében, mind egy nagyobb földrajzi egység területén bemutatták. Szemléltették eredményeinket, de megmutatták tévedéseinket is. Hosszú volna felsorolni azokat az itthon és a külföldön megjelent közleményeket, amelyekben a fentiekről igen gyakran esik szó, de megállapításainkkal ellenkező vélemények is találhatók. Legyen elég itt csak a fontosabbakat említeni. (Fol. Arch. 1955, 23—44; AÉ 1956. 183—185; Uo. 1957, 207—211; Acta Arch. Hung. 1958, 95—114; Uo. 1959, 7—38; AÉ 1960, 188—194; MFMÉ 1963, 3—18; 21—46; Uo. 1964—65. I. 19—45; Uo. 1966, 49—52; Rég. Dolg. 1962, 68—69. stb.) Mindezek ismerete nélkül ma már senki sem alkothat tiszta képet erről az egyik, máig is legfontosabb lelőhelyről, kőkori telepről. Egy munka maradt csak ismeretlen: az az öt elemző táblán kívül készült 61 gon240