P. Brestyánszky Ilona: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1970. 2. Csongrád megye iparművészeti kincsei. (Szeged, 1972)

tulipánt-hajtó indával (69. T. 35), a másik fehér vászon négy sarkában három szívvirágot hajtó, törökös felfogásban arannyal hímzett, hajlott virágtővel (70. T. 36), az oldalak közepén egy-egy tulipánnal. A makói úrasztalterítő mintáját követi négy tulipánt hajtó, törökös virágtövével a hódmezővásárhelyi ref. újtemplom 1797-ből származó, fehér taft úrasztali kendője, amelyet Asztalos Mihály hitestársa, Varga Kata készített (71. T. 33). Ez a típus lehetett a tiszántúli úrihímzések legkedveltebb motívuma, mert Békés megye területén 1954-ben végzett helyszíni kutatásaink szerint a ref. templomok emlékanyagában többször előfordul. A hódmezővásárhelyi terítő sarokmintájában az egymást keresztező szárak között térkitöltő elemként a virág helyett pontsor szerepel, s ugyancsak pontsor képezi a virágok belső sziromlevelének térkitöltését is. Az úrihímzések késői példája a hódmezővásárhelyi susáni ref. templom 1805-ben Tűhegyi Judit által készített, négy sarkában egy-egy gránátvirágos közepű, körbe hajló, aranyhímzéses indát ábrázoló úrasztali kendője (T. 56). A szentesi ref. templom fehér vászon úrasztalterítőjén levő arany fémszálas, laposöltésű mintájának naturalisztikus felfogású, rózsás-leveles indáját már a biedermeier polgári hímzés ihlette. A terítőt id. Miketz Mihály hitvese, Csuts Ilona készítette 1819-ben (T. 452). Az úrihímzés szerkezeti megoldásával, de már a beidermeier stílusfelfogásával készült a hódmezővásárhelyi susáni ref. templom fehér vászon úrasztalkendője, négy sarkában színes selyemhímzésű búzakalásszal és szalaggal átkötött rózsacsokorral. Aranybetűs felirata szerint a „becsületes takácscéh készítette 1823-ban. Varrta Országh Zsuzsa." (T. 55). A biedermeier selyemhímzés pompásabb változata a hódmezővásárhelyi református ótemplom kék selyemtaft úrasztalterítője, amelynek két sarkába szalaggal átkötött, rózsás tulipános szegfűcsokrot, két sarkában aranykehelyből kihajló szőlőindás-tulipános csokrot, a terítő közepére pedig rózsás-tulipános koszorút hímzett napkoronggal 1823-ban Országh Zsuzsa (72. T. 37). Színes, árnyalt magyar zsenilia-hímzés díszíti rózsa, ibolya és nefelejcs szálakkal a csanyteleki templom XIX. sz. eleji stóláját (T. 7). 1855-ben készült a szegedi ref. templom lyukacsos fehér-hímzésű, fehér vászon úrasztalterítője, közepén kis koszorúban a donátor hímzett nevével és az adományozás évszámával. „Gombás József 1855". A terítő a kedvelt beidermeier fehérhímzések késői példája (T. 155). A szegedi ref. egyház tulajdonában egy fehér vászon úrasztalterítő is található, melyet a Felvidékről, a Szepességből hoztak Tiszántúlra. A két végén zsubrikolt betéttel díszített lepedő, betétjében az úrhímzés tulipán-indájának elnépiesedett alakjával, két oldalán egykor színes mesterkével, a lepedő szélén 17 cm-es fehér lenfonálból vert, hétkaréjos levélmintájú csipkével a XVIII. sz. végén vagy a XIX. sz. elején készült magyar munka (T. 156). A vert csipke eredete a szövet szélének rojtozás- és bogozással történő elhatárolásával kezdődött. A technika már az ókorban ismeretes volt, de fejlődésének nagy lendületet a paszományosok adtak a középkor végén. A csipkeverés Olaszországban és Flandriában körülbelül egyidőben virágzott fel. A magyarországi csipkeverésről a legrégebbi adat 1560-ból maradt ránk a Selmecbányái [Banska Stiavnica] levéltárban, mely a város felnőtt leányainak megtiltja a csipkeverést, mert könnyű kereset lévén könnyelműségre vezet. Ez az adat arra vall, hogy Felső-Magyarországon a bányavárosokban a csipkeverés technikája valószínűleg közvetlenül Olaszországból, Velencéből kapott impulzusok alapján honosodott meg, előbb, mint Németországban. A Szepességben és Gömörben a vertcsipke76