A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1970. 1. (Szeged, 1970)

művészet tragikus kiválóságairól írott portréiban elsősorban és mindig önmagát lássa és láttassa. így azután számára költészete is, prózája is a feloldódás, a transzponálás lehetőségével a végső menedék önmaga elől és az élet elől; rendkívüli intellektusában képtelen pszichológiai rendet teremteni. Legtöbbször az értelem élménye uralkodik életélményein. Ezért hangzik olyan egyhúrunak ifjúkori költészete még akkor is, ha a halál gondolatával vívódik. Ez időben költőnk: „megénekel", de nem: énekel. És ezt ő maga is érzi és tudja, és ezért van az, hogy a barátaitól kapott elismerés friss, új szél reménye csüngő vitorláinak. Prózájában az új érzéseknek társadalmi és művészi igazságnak rajongó harcosa, de költészetében bátortalan, képtelen engedelmeskedni a modern életszemlélet formabontó parancsának. Tanári diplomája megszerzésekor egyik eszményképe, Péterfy Jenő ihletésében írja első vezércikkét, melyben megtámadja báró Barkóczy Sándort, a kultuszminisztérium középiskolai ügyosztályának vezetőjét, mert a nevezett az Országos Középiskolai Tanáregyesület közgyűlésén kijelentette, „hogy a magyar tanárok a tanításban az egyedül üdvözítő valláserkölcsalapra helyezkedjenek." „A modern magyar kultúra ellenségé"-nek, „klerikális reakciós"-nak nevezi, mert „a valláserkölcsi alap" címén be akarja oltani ,,a jövendő nemzedék lelkébe a hazug idealizmus mérgét, elavult világnézet tömjénével bódítani el a holnapba kilépőt: ez a legnagyobb erkölcstelenség, amit egy ember, egy kor, egy nép ellen elkövethet." És a 23 éves ifjú, állásnélküli tanár hirdetni meri, szembehelyezkedve Barkóczyval, a magyar klérussal, a magyar királyi kultuszminisztériummal, hogy „A jövő nemzedék oktatása és nevelése nem lehet ancilla teológiáé, az egyház szolgálója. A modern ember szabadnak született, nem rabja sem babonának, sem előítéletnek. A modern ember fegyvere a tudás és a munka. A tudást nem a középkortól kéri és nem a túlvilág számára dolgozik. A vallás minden embernek magánügye."

28 Ezt a volt piarista gimnazista, a volt piarista novicius, a vallásos család gyermeke írja, ki a maga igazságáért és a remélt modern magyarságért harcra kél, lázadó tollával a hatalmasságok alvilági erejével. A gyermekkori megaláztatásoknak, a vallási ideológia karámjába kényszerített serdülő ifjú szenvedéseinek emlékei lázadásban robbannak egy elavult, képmutató rendszer ellen, amelynek már csak kísértetekkel teli múltja van, de jövője nincs. A cikk is híven mutatja a költő érzelmi és eszmei világának két végletes pólusát, mely a lázadás és a körülmények vélt hatalmával szembeni önkéntes megadás. Ám, a cikk megjelenésének napjától kezdve a költő végleg jegyes ember lett azok szemében, akiknek hatalma messze ért. Ama reményének, hogy Szegeden vagy más kultúrközpontú városban tanári állást kap, befellegzett. Ezzel megkezdődik vesszőfutása beteg önmagával és a halállal. Máramarossziget, Léva, Nagyvárad, Szakolca, Makó... és végezetül Szeged. Száműzetésében, érzelmi és szellemi magányában újra meglegyinti a „szabadulást" kínáló halál lehelete. Vallomásszerűen ír az „Öngyilkosok"-ról, kik Az élet nagy harcában vesztesek. Belátják, hogy az ö ügyük bukott S a sápadt arcú fáradt Bru tusok Kardjukba dőlnek és lefekszenek. „Idegen erdőben" jár, hol tűnt álmait temetgeti (138),

29 „idegen ágyon" fekszik, 28 Magyar tanárok, Prózai írások, i. m. 79—80. 29 Az idézetek után zárójelbe tett számok a kritikai kiadás számozott verseire utalnak. 248