A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1970. 1. (Szeged, 1970)
A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 1970/1 SZABADRAJZÚ SZŐRÖS PÁRNAVÉGEK A DÉL-ALFÖLDÖN T. KNOTIK MÁRTA (Szeged, Móra Ferenc Múzeum) Gyapjúhímzéseink a legrégebbről fennmaradt népi hímzések közé tartoznak. Jelentős részük szabadrajzú, de keresztszemes és szálánvarrott öltéstechnikával is készültek országszerte 1 . A szabadrajzú gyapjúhímzések tájanként jellegzetes csoportokat alkottak, melyek közül a Hódmezővásárhely környékén fennmaradt és a szakirodalomban vásárhelyinek nevezett szőrhímzések a legjelentősebbek. Jelen dolgozatunkban ezeket ismertetjük, míg a keresztszemeseket egy következő alkalommal. A szabadrajzú gyapjúhímzések közül kimagaslanak a kevés számmal ránk maradt, kizárólag párnavégekről ismert, gazdag rajzú vásárhelyi szőrhímzések, melyek színezésben is eltérnek más tájak hímzéseitől. A kivarrásukhoz használt, finom árnyalatú gyapjúfonalak tulajdonképpen kevés színt képviselnek. Egyes darabokon kizárólag a gyapjú fekete vagy barna természetes színét alkalmazták. Szőrös párnavégeink használati idejéről eddig keveset sikerült megtudni. Hódmezővásárhelyi gyűjtésünk során egy, olyan adatközlővel találkoztunk, akinek 1800 körül született ükanyja még hímzett ilyen párnavéget 2 . Az 1800—1825 között, Kis Bálint által írott Szentesi krónikának 3 a későbbiek során közölt idézete múlt időben említi e párnák használatát, így a feljegyzés idején ez már talán nem is volt élő. Kiss Lajos 1820-ban született adatközlői már csak a ládafiából ismerték 4 e párnavégeket „Annyit tudtak csak, hogy édesanyjuknak volt ilyen hímes párnahaja, melyen a tulipánton kívül a neve is ki volt varrva." Adataink csak a hímzés megszűnésének idejét körvonalazzák, ezt azonban egy hosszú fejlődés előzte meg, melyhez az emberöltők egész sorára volt szükség. A hímzés vásárhelyi elnevezésével ellentétben — a bemutatandó darabok származási helye és a Kis Bálint féle krónika tanúsága szerint — nemcsak Hódmezővásárhelyen, de Makón és Szentesen is használatosak voltak e szőrös párnavégek. 1 Fél E., Bevezetés a magyar népi hímzések ismeretébe. Bp. 1964. 20. (Népművelési Intézet kiadványa) és Magyar népi díszítőművészet. Bp. 1954. 19. 2 Török Erzsébet örökölte a hímzést, nagyanyja mesélte: ,,édes szülém csinálta, a tanyán laktak, maguk termelték, fonták a fonalat és maguk festették". (Török Erzsébet 1906—1970. Anyja Kardos Julianna 1880. júl. 4., apja Török Mózes, kovács. Nagyanyja Olasz Julianna 1850. jún. 8., nagyapja Kardos Tamás, csizmadia. Dédanyja Olasz Zsuzsa, aki 1847. nov. 1-én, 18 éves korában ment férjhez Olasz Tamás szántóvetőhöz. Á hódmezővásárhelyi Református Egyház anyakönyve 1828-ból két olyan Olasz Zsuzsa születésének bejegyzését őrzi, akiknek apja János, szántóvető. Az anyák Pintér Ilona, Szabó Erzsébet, előbbi 1811. jan. 25-én, 18 éves korában, utóbbi 1819. jan. 6-án, 17 éves korában ment férjhez. Kettejük közül melyik volt Török Erzsébet ükanyja, azt nem áll módunkban eldönteni.) 3 A szentesi reformata Eklésia Históriája. Kis Bálint feljegyzései 1800—1825-ig II. kötet hatodik rész IV. szakasz. (A szentesi Református Egyház tulajdonában.) Közölte Sima L., Szentes Város története. Szentes. 1914. 399. 4 Kiss L., Szőrös párnavégek Hódmezővásárhelyen. Népr. Ért. 1928. 47. 119
