A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1969. 1. (Szeged, 1969)

Juhász Antal: A hantház

vicini uradalomnak hantból készült épülete lehetett.

6 Véleményét — mint láthatjuk majd — a népi emlékezet is alátámasztja. Múlt századi szótáraink ugyan számba vették a hantépítkezés nyelvi emlékeit, a néprajzkutatás mégsem foglalkozott evvel a kezdetleges építési móddal. Pedig ha a figyelem évtizedekkel ezelőtt ráirányul, gazdagabb emlékanyagát sikerült volna összegyűjteni, mint manapság. A Magyarság Néprajza Építkezés-fejezetében Bátky részletesen sorra veszi a föld- és sárfalú épületeket, de a hantfalat nem említi. Napjainkig is csak néhány idevonatkozó adalékot ismerünk a néprajzi irodalomból. Tálasi István írja, hogy „a jászvidéki pásztorok a félegyháziak szerint hantházban teleltek ki."

7 Bálint Sándor a Szegedi Szótár tömör szócikkében ír a hantházról, s 1830-ból való levéltári adatot idéz: „A köz határok között. . . találtatik azon gyöpös hantokból készült lakás."

8 2. Az alföldi mezővárosok határához a török után hatalmas, több tízezer holdas puszták tartoztak, melyeket közlegelőként, külterjes állattartással hasznosítottak. Győrffy István, Balogh István, Barabás Jenő kutatásaiból jól ismert az a benépesedési folyamat, amelynek során a határban először állatteleltető szállások, majd tartós, állandó megtelepedésre is szolgáló tanyák épültek. A Nagykunságban a legrégibb határbeli épületek, az ún. tüzelős ólak fala vastagon tapasztott nádfonat volt.

9 Másik kezdetleges alföldi hajlékunk a földház, amit a Duna—Tisza közén gunyhónak, fődgunyhónak, partháznak, Nyírségben burgyénak, másutt — legismertebben — putrinak neveznek. A félig földbe ásott, félig fölmenő oldalfalú földház »gyakori lakóépülete volt az Árpádkori magyarságnak is.

10 A néprajztudomány több helyről alaposan föltárta és úgy látszik, hogy századunkig elsősorban homokos talajú, buckás vidékeken: a Duna—Tisza közén, a Debrecen környéki homokon és a Nyírségben volt a szegényparasztok, uradalmi földön élő cselédek elterjedt háztípusa.

11 Emellett kunyhószerű putriban éltek az alföldi cigányok, s ilyen volt a legutóbbi időkig a Heves megyei dinnyések idénylakása. E két, szakirodalmunkból jól ismert kezdetleges paraszti hajlékkal egy időben élt az Alföld több területén a gyephantból történő építkezés. Alkalmazása — mai ismereteink szerint — a füves puszták fölosztása idején terjedt el. Mivel adataink javarésze Szeged környékéről való, így itt a szegedi határ betelepülési folyamatára hivatkozunk. Szeged városa a tulajdonában levő alsóvárosi és felsővárosi pusztát az 1850-es években kezdte haszonbéres földeknek kiosztani. A bérbeadás nagyméretű települési mozgalmat indított el. Jöttek a pusztákra városhoz közeli, sűrűn tanyásodott örökföldekről gazdacsaládok, melyek földbirtoka az örökösödés folytán már igen felaprózódott, földnélküli zsellérek, kapások, akik a bérleten maguk gazdái törekedtek lenni, önálló életet kezdő fiatal házaspárok és az 1879-es szegedi árvíz után nagy számmal városi családok, amelyek a víz elől a tanyákra menekültek és utána nem tértek vissza szülővárosukba, hanem a kapott kártérítés összegéből inkább járásföldet béreltek. 16 Inczefi, i. h. 7 Tálasi István, A Kiskunság népi állattartása. Bp. 1936. 138. 8 Bálint Sándor, Szegedi Szótár. Bp. 1957. I. 563—64. 9 Győrffy István, A nagykun tanya. NÉ. 1910. 138. 10 Vö. Kovalovszki Júlia, Orosháza és környéke a magyar középkorban. Orosháza története. Orosháza, 1965. 189—192. 11 Ecsedi István, A debreceni népi építkezés. NÉ. 1912. 160—165; Kiss Lajos, Földházak Szabolcs vármegyében. NÉ. 1936. 72—91. 6