A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1969. 1. (Szeged, 1969)

Madácsy László: Humour et problemes cachés dans un roman de Ferenc Móra

Még az özvegy is megfelejtette egy percre az anyai büszkeségén esett sérelmet, amint az öregre nézett, aki ráncos fehérsörtés két pofáját fölfújta, mint a kisgyerek, mikor locsolkodást játszik, és teleszedi vízzel a száját... A kicsinek pedig tetszett a játék, kis pofácskáit ő is eredményesen gömbölygette, és mire odaállt a nagyanyja elé, akkorára olyan volt, mint egy eperlekvárból kimászott bambino. — No, öreganyja, nézd mög, milyen szép kövér unokád van neköd! — szólt oda Kakas Márta a vak asszonynak. Az pedig vakok módjára nézett: az ujjai hegyével kémlelte végig a felfújt arcocskát, és boldog megelégedéssel mondja: — Akár a töltött galamb. Ez mind ettül a finom epörtül van, ettül híznak a kacsák is."

27 Ehhez hasonlót az „humour noir" képviselői: Baudelaire, Tristan Corbière, Alfred Jarry meg a többiek legvadabb fantáziájukban sem tudtak kitalálni. Ám, Mórának fantáziára sem volt szüksége, mert a magyar valóság minden képzeleten túltett. A forradalom ezért a „penészvirágért" is volt, aki sápadt, felfújt arcocskájával szimbóluma maradt a szegényparaszt elképzelhetetlen nyomorúságának. A festő halála, illetve a Négy apának egy leánya mégis csak énregény. írónk első személyben mondja el, mi fáj néki, és fájdalmában sírva-zokogva öleli magához a kitaszítottakat, a meggyilkoltakat, a jogfosztottakat, a magyar jövő penészvirágait. Egyéni fájdalmának esti ködében olykor csak sejteti a magyar valóság kontúrjait, „Belisztezett képpel, csörgősapkában" állt a közönség elé, „vigyorgó grimaszok közt szorongó szívvel"

23 fedte föl legbensőbb érzelmi világát, s mert nem tudta az igazságot a hazugság képzelmi szószával tálalni, nem hitték el néki, hogy az élet „hihetetlen éleslátásúvá" tette, s hogy az ellenforradalom rendszerének, amíg él, ellensége maradt. Nem hitték neki. Ez volt a szerencséje. HUMOUR ET PROBLEMES CACHÉS DANS UN ROMAN DE FERENC MÓRA par László Madácsy Après la chute de la révolution hongroise de 1919, la terreur blanche sévit pendant des années dans toute la Hongrie. Au mois de juin de l'année 1921, un peintre hongrois, nommé Ödön Heller en a été victime, assassiné à Tápé, près de Szeged, par les bourreaux d'un détachement de l'armée blanche de Horthy. Les assassins restent inconnus. Deux paysans, le frère et le mari d'une belle femme, modèle de la victime sont soupçonnés de l'assassinat, mait bientôt acquittés pour insuffisance de preuves. Ferenc Móra, écrivain de Szeged, compromis pour son attitude révolutionnaire, ami de la victime se fait un devoir de consacrer le souvenir de la révolution et la fin tragique du peintre. Mais comment? Lui, il est traqué par les contrerévolutionnaires, révéler le secret de l'assassinat, ce serait un suicide et pour faire son roman il recourt à la plaisanterie pour y cacher les problèmes politiques et sociaux de son temps et il place son ouvrage sous l'invocation de Paracelse: „Souvent il n'y a rien dessus, tout est dessous, cherchez." Et voilà, il nous est né en 1922, un roman intéressant et à la fois étrange, intitulé „La mort du peintre", compris de travers par les critiques contemporains. Rien de plus difficile que de comprendre un écrivain qui plaisante dans la douleur. Il feint de ne „surtout pas prendre la chose au tragique". Notre romancier veut dire tout ce qu'il y a à dire au moment donné, mais il a des difficultés qui viennent de son objet même, de la réalité humaine. 27 Ibid.: p. 128—129. 28 Ibid.: p. 318—319. 200