A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1969. 1. (Szeged, 1969)
Madácsy László: Humor és rejtett problémák Móra Ferenc egy regényében
még „rendes emberek is", akik a kurzus számára — mert „rendes emberek" — nyilvánvalóan „egyéb akasztófa-címerei". A Heller-tragédiát, mint témát, egy Kálmány Lajos-ra emlékeztető falusi plébánossal vetteti fel, azzal, hogy véle annyit mondat: „Ezt még Turbóktól hallottam, isten nyugtassa szegényt." 23 És az író ekkor „divinációszerűen" érezte, hogy „ez a téma a végtelen lehetőségek témája ..." S miután nagyon röviden, de kicsit megmásítva elmondja Turbók festő tragédiáját, láttatja a milieu-t, hol a gyilkosság történt: „Előtérben a nagyváros a maga hazug kultúrájával. A homloktérben a művész-zseni, akit legyűr a szerelem alsórendű ösztöne. Sötét hátterül az elmaradt falu, a kultúrsivatag, a maga úrgyülölö parasztjaival." 2 * íme, a valóságos helyzetkép, melyet a korabeli olvasó könnyen tarthatott afféle költői túlzásnak, s mert Szeged és Tápé viszonyítása helynevek nélkül történt, kevésbé volt veszedelmes az íróra nézve. Mórának megvan az a művészi képessége, hogy a saját szemével láttassa az olvasóval a világot, ugyanekkor véle bévülről jövő szavát hallattassa. Igyekszik nem tragikusan festeni a világot, és e kegyes „csalás" kontrasztja révén az még tragikusabbnak látszik. A forradalom sok helyt váratlanul érte a magyar falu népét, ritkán akadt irányító, okos munkás a paraszti tömegekben, így a jegyző úgy játszotta ki a rendeleteket és a szegényembereket, ahogy akarta. Minderről tudott Móra és az „humour noir" határait súroló keserűséggel mondatja el a plébánossal, mi történt a faluban a forradalom idején. A regény főhőse, Varga Márton (Móra) beszélget a plébánossal, és a forradalomra tereli a beszélgetést: — Igaz, kommunizmus. Itt is voltak vörösök? — Hát persze. Mindnyájan azok voltunk. A jegyző kidoboltatta, hogy ezentúl a szegények lesznek az urak, és ennek nagyon örült mindenki, mert itt mindenki szegény, s Istenes Tót András a két macskalovával már a patrícius osztályt képviseli. Akkor aztán összedoboltatta a jegyző a plebejusokat, akiknek semmi egyebük a rajtukvalón kívül, és kikérdezte tőlük, melyik közülök a legszegényebb ember. Kiderült, hogy Penecilus Dili Gergő, mert a többinek mindnyájának volt egy-két malackája, de Gergőnek az egyetlen malaca is megdöglött. „No hát akkor te lesz a népbiztos, Gergő fiam — mondta néki a jegyző —, ülj bele ide az én székembe és most már te igazgasd a népeket, én majd elmegyek kapálni." Kapálódzott szegény Gergő, de a kőszívű jegyző csak a vállát vonogatta. Ő nem tehet semmit, kijött a törvény Pestrül, benne van az újságokban is, hogy most az utolsókból lesznek az elsők, a legutolsókból a legelsők, ha Gergő szabadulni akar, állítson maga helyett még utolsóbbat. Erre aztán kiderült Gergőnek az arca és ajánlotta népbiztosnak Énekes Pelyva Lázárt, aki még őnála is szegényebb, mert neki legalább megvan a két szeme, de Pelyva Lázár mind a két szemére vak, s bottal tapogatva jár koldulni. A jegyző elfogadta népbiztosnak Vak Lázárt, beültette az irodájába, kidoboltatta a népnek, hogy ezután minden ügyesbajos dolgukban a népbiztos elvtárshoz forduljanak. — De hát a leszerelt katonák? Akik világot láttak, városba jártak, újságot olvastak. Azokat csak nem lehetett bolonddá tenni? 23 Ibid.: p. 44. 24 Ibid.: p. 45. 198
