A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1969. 1. (Szeged, 1969)

Szelesi Zoltán: Párizsba induló szegedi művészek a század elején

adást stb.) elvállaltam. Úgyszólván nap mint nap más mesterségem volt. Közben rendületlen szorgalommal tanulni kezdtem franciául, erre szánva minden szabad percemet. Az ősz végén műtermet vettem ki, a később nevessé lett „Ruche"-hen („Méhkas"). Előttem - bár akkor nem tudtam -, itt lakott Fernand Léger és Laurens, a szobrász. Utánam pedig Chagall. Az egész telet, a kilencven műtermes „Ruche"-ben töltöttem és fűtés nélkül mintáztam. Tavasszal — egy párizsi lány révén —, már elég jól beszéltem franciául, így a munkám is megszaporodott. Ez lehetővé tette, hogy különálló műterembe költözhessem, a Pantheon mögé. Itt ért 1911-ben az örömhír: megkaptam Szeged város művészeti ösztöndíját. Az életem megváltozott, három évig be voltam biztosítva. Az ösztöndíj lehetővé tette, hogy rendszeresen, zavar és megszakítás nélkül, mint szobrász dolgozzam. Ennek eredményeként különböző szalonokban állítottam ki. Ismerettségi köröm a művészek, írók és diákok között kiszélesedett. Találkoztam a gazdag Lesznai Annával, a költővel. Sokan jöttek össze nála. így Balázs Béla és a matematikus Dienes Pál is, akikkel kapcsolatom szorossá fejlődött. Ha jól emlékszem Balázszsal olykor benézett Bartók is, de úgyszólván csak futólag. A francia barátaim száma megnőtt, s velük feljártam Lesznaihoz, aki állandóan fogadott. E kapcsolat által történt, hogy egy író társammal Ady verseket fordítottunk (meg is jelentek, de hol?). Akkoriban tűnt fel az olasz származású Riciotto Canudo, aki a „Montjoie" nevű irodalmi és művészeti folyóiratot szerkesztette. Munkájába engem és harmadiknak egy fiatal írót is bevont. Hétfő délutánonként látogattuk meg lakásán, amely egyben a „kiadóhivatala" is volt. Canudo. otthonában (ahol két szobrom állt) találkozókat rendezett. Ezeken Párizs legszámottevőbb entellektüeljei megjelentek. Itt ismerkedtem meg Stravinszkij, Cendrars, Apollinaire, Picasso és más híressé vált emberekkel. Már ezt megelőzőleg a kubista mozgalomhoz csatlakoztam, ami akkor még kizárólag a festészetben alakult ki. Én hoztam létre az első kubista szobrokat, amelyek rámterelték a párizsi modern művészek és műértők figyelmét. A szalonok tárlatain a kubisták terme minden évben óriási botrányt kavart. A lapok tele voltak szidalmakkal ellenünk. Őrülteknek nyilvánítottak bennünket, de mi ezzel nem törődtünk. Dolgoztunk. Csoportunkat, a Salon d'Automne-ból kitiltották. Sebaj. Ott volt az Indépendants. Persze eladásról szó sem lehetett. Egészen 1914-ig csak egy bronz-fejet vásárolt tőlem valaki. Az illető nevét elfelejtettem. A szegedi királyi táblán bíró volt. A szobrot azért vette meg, hogy azt a városi múzeumnak adományozza. A párizsi időm elején mintáztam, s még korántsem tekinthető kubista munkának. 1959-ben, budapesti kiállításom alkalmával kerestük, de nem találtunk rá. Új szellemű műveim külföldön is érdeklődést keltettek. A pályám biztatónak látszott és így megházasodtam. (A későbbiek során két lányom született.) De jött 1914. öt évig nem tudtam dolgozni. A háború előtt készített szobraimból csak három maradt meg. Ezek közül kettő most a Párizsi Musée d'Art Moderne-ben van. A többi elveszett. 1918-ban összeköttetésbe kerültem Léonce Rosenberg párizsi műkereskedővel, aki kubista szobrokat látott tőlem és felkeresett. Röviddel ezután, három évre leszerződtetett. Minden ami a kezem alól kikerült: szobor, rajz, gouache stb. az ő tulajdona lett. Alkotásaim javát főleg külföldön adta el. 139