A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1968. (Szeged, 1968)

Nagy Katalin: Alakos kályhacsempék Kevermesről

jelenetet ábrázoló nadabi csempék egy negatívból kerültek ki. A csempék pontos összehasonlításakor megfigyelhetünk egy nagyjából függőleges vonalat, ami nem tartozik a csempék kifaragott díszítéséhez. A bal oldali alak ruhája alatt kezdődő és a kereten is kívül menő vonal abból adódott, hogy az állandó használat során a fanegatív elrepedt. Préseléskor a repedésbe belenyomódó agyagcsík nyomát találtuk meg. A teljesen egyforma mintánál is döntőbben bizonyít a kevermesi és nadabi csempék azonos préselőmintája mellett az, hogy a fanegatív vetemedésének nyomát ugyanazon a helyen találtuk meg. Ez egyúttal arról is tanúskodik, hogy egy műhelyből kerültek ki. A csempék kissé különböző mérete a formából való kivevéskor történő eltorzulással és az égetéskor bekövetkező különböző méretű zsugorodással magyarázható. Fából készült negatívokkal később igen gyakran találkozunk. Ilyenek a bábsütőminták és pl. a Divald Kornél által közölt XVIII. századi kétfejű sast ábrázoló csempenegatív.

12 Népművészetünkben sok példát lehet találni arra, hogy az ábrázolt jelenet nem egységesen tölti ki a rendelkezésre álló teret. Gyakran a képmező jobb oldala zsúfolt. Ez abból adódik, hogy balról jobbra haladva készül a kép. A tágasán, levegősen induló ábrázolás a vége felé helyhiány miatt zsúfoltabb lesz. A mi esetünkben is így történt. Ami a negatívon jobb oldal, az a kész csempén bal oldal, tehát érthetővé válik az ábrázolás eltolódása balra (1-2. ábra). Ezzel az egyszeri megfordítással magyarázható a bal kézben tartott szerszám is, ami a negatívon jobb kézben volt. A préselőmintával kapcsolatban alkalom nyílik arra is, hogy némi bepillantást nyerjünk a középkori parasztság műveltségének egyik összetevőjébe, a képalkotásba. Előzőleg már volt szó az ábrázolás balra tolódásáról, ami hozzátartozik ehhez a témakörhöz. Itt még egyéb megfigyeléseinkről is beszámolunk. A népművészet önálló mintakincséhez csak azok az elemek tartoznak, melyek tökéletesen élnek alkotóik tapasztalatában, vagy képzeletében. Az ábrázolás gyarlóságai a kifejezni tudás korlátozottságából adódnak. Ez érvényes a nadabi és kevermesi kályhacsempékre egyaránt. A fafaragónak az ábrázolandó cselekményen kívül meg kellett birkóznia az anyaggal és az arányokkal. A fa vésésénél ügyelnie kellett arra, hogy negatívot készít, tehát a bele préselendő agyag kivevésekor torzulás nélkül kövesse az eredeti mintát, vagyis nem volt szabad alávésni az egyes formákat. A fafajták közül e célra az volt a legalkalmasabb, amelyik legjobban bírja részben a vésést, részben a nedvesség ismétlődő fölvételét, ill. a kiszáradást. Az ábrázolás megtervezésére egyetlen adat utal: a fa indítása alul a kitöltésre váró téglalap tengelyében van, de törzse már megtörik (1-2. ábra). Az ún. magasabb művészetek arányossággal kapcsolatos követelményeit nem találjuk meg csempéinken. Erős aránybeli eltolódást mutat ugyanis az alakok fejének és törzsének viszonya, ami a népi képalkotás egyik jellemzője. Az iskolázott művészek mesteri módon szerkesztenek, s azonos arányrenden belül építik fel alkotásaikat. Itt viszont a következőket figyelhetjük meg: ha csak a fejet nézzük, nagyjából rendben találjuk az arányokat, s ezt tapasztaljuk külön a törzsnél is. Az egész alakot nézve azonban a fej jóval nagyobb, mint a legszélsőségesebb valóság. Szabédi László értékes megfigyelésével magyarázhatjuk ezt az aránybeli eltolódást: „A konvencionálisan látó ember, ha rajzolásra adja magát, természetesen 12 Parádi Nándor, FA 9. 1957 184. old. 95