A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1968. (Szeged, 1968)

P. László Emőke: Endre Béla festészete

hozzánk őket. Alakjai sötét háttér előtt, asztal mellett ülnek, fáradtságukat mozdulataik jelzik: subájukat, k.ibátjukat még le sem vetve rákönyökölnek az asztalra, vagy éppen bort töltenek ki, vagy fejüket hátrahajtva isznak az üvegből. A Vén lókötö (1905) öreg parasztembere is az asztal mellett ül, de alakját a festő egészen a kép előterébe hozza, úgy hogy a többiekkel ellentétben arcvonásai is kivehetők. Teste majdnem az egész képet betölti, s így hatalmassá nő, a háttér egységét semmi részlet nem zavarja, csupán a fal üres síkját látjuk. Egyik kezét ő is az asztalon nyugtatja, másikat az ölébe engedi, feje enyhén a szemlélő fele fordul, de tekintete nem néz ránk, hanem fáradtan elmereng. Jobb felől halvány szűrt fény világítja meg és végigcsillog arcán, ruhája kihajtóján s térdén. A szép kompozíciós megoldás mellett megtaláljuk a képen a festő összefoglaló, sűrítő festésmódjának erényeit - a felesleges részleteket elhanyagoló széles, puha ecsetkezelést és a tompított színek finom harmóniáját. A parasztképek csoportját gazdagítják az egyszerűen, póztalanul megfestett leányalakok. E képek színvilága már a témánál fogva is kissé élénkebb. Érdekes megfigyelni - mint majd később csendéleteiben és interieurjeiben is - hogy egy-egy színárnyalatot tesz képe uralkodó hangulatává, s ehhez hangolja a többi színeket. Ezeken a festményeken megfigyelhettük, hogy bár Endre Béla is Munkácsy realista hagyományaiból indul ki, egészen sajátos piktúrát teremt. Témavilága bensőségesebb mint társaié. Színekben a semleges színharmóniák világát keresi. Hiányzik nála a búsmagyar szimbólumok használatának igénye is (Tornyai Bús magyar sors, Rudnay történeti emlékképei). Nem harcos ember, nem agitátor, mint Tornyai, de a szegényember életével mélyen együttérez. A különbségben a másirányú festői tehetségen kívül nyilvánvalóan az is szerepet játszott, hogy míg Tornyai a szegénysorból jött, Endre Béla halk úri környezetben nevelkedett. Egyénisége remekül tükröződik 191 l-es Önarckép-én, amely egyúttal jellemábrázoló képességének is próbája. Semmi sincsen benne a megszokott művészönarcképek dacos magatartásából, vagy erősen figyelő tekintetéből, inkább kissé elmélázó arc néz reánk. Nem is az arc a kép legfényesebb felülete, hanem a fehér gallér, s ennek világítóerejét fokozza azzal, hogy a kép egészét sötétbe ágyazza, csak a háttér egyes részein az arcon és a festékes dobozon villan elő egy kis okker. A rajz még itt sem éles, hanem a formák az ecsetnyomokból alakulnak ki. Önarckép-e első festői korszaka lezárásának tekinthető. Érdeklődését ettől az időtől kezdve elsősorban az alföldi táj és szűkebb környezetének tárgyai kötik le. Kevés kivételről eltekintve, ezeken a képein nem találunk dátumot. Mindössze két kiállításának katalógusa maradt fenn

9 s a képek mérete itt sincs feltüntetve, címeik viszont az azóta eltelt idő alatt többször megváltozhattak, úgy hogy ezek alapján sem tudjuk festményeit időrendi sorrendbe állítani. Ez úgy hisszük majd csak akkor lesz lehetséges - stíluskritikai alapon - ha életművének nagyrészét már megismertük. így tehát a soron következő műveit tematikájuk szerint tárgyaljuk. Megpróbáltunk már választ keresni, hogy miért nem kapcsolódik szorosan Endre Béla az általa olyan jól ismert francia festészet eredményeihez. Most mikor a következőkben a magyar Alföld ábrázolásairól beszélünk, ehhez még egy megfigyelést fűzhetünk. írásaiban sokszor hangsúlyozza azt, hogy milyen 9 1913 Makó, 1926 Hódmezővásárhely. 228