A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1968. (Szeged, 1968)

P. László Emőke: Endre Béla festészete

geden és 1905-ben Pesten kiállította és mindkét helyen őszinte sikert aratott. A festmény három parasztlegény drámájának kirobbanás előtti pillanatát ábrázolja. Kompozíciójában erősen érezhető Munkácsy Siralomházának hatása. A jelenet sötéttónusú zöldesfekete háttér előtt játszódik le, s így minden figyelmünk az előtér világos, sárgásfehér ruhájú alakjaira terelődik. A széles ecsetvonások nem engedik az alakokat a részletekben elveszni, hanem éppen azok lényegét emelik ki. E megfestés ellenére mégis úgy érezzük, hogy a kép halkított drámaiságú. Ennek magyarázata nyilvánvalóan Endre Béla egyéniségében van. Nincs nála harsogás, a megtalált szépségeket tompa, kissé fátyolos színharmóniákban fogalmazza meg, s a kicsillanó fehér drámaisága is tompább egy árnyalattal mint Munkácsynál. Ezt a festményt tartják általában élete főművének, mi azonban úgy érezzük, hogy bár e képe egészen kiváló festői kvalitásokat árul el, egyéniségének igazi kiteljesedését, festőileg. is legszebb munkáit tájképei és csendéletei között találjuk. Paraszti témavilága az évek során egyre bensőségesebbé válik. Ennek szép példája az 1905-ben festett Bölcső mellett (Kis halott siratás). A kép a történet elbeszélése helyett itt a leglényegesebbet, a halott gyermekük mellett virrasztó szülők mélységes megrendülését, szomorúságát, kétségbeesését és tehetetlenségét fejezi ki. A sötét szobában, melynek ablakát fekete lepel takarja el, fehér lepedővel leborított asztal körül látjuk a kis családot, összetartozásukat festőileg is nagyon szépen érezni. A szoba egyetlen fényforrása az asztalon álló gyertya, melynek sárgás-pirosas fénye végigömlik az asztal lapján és megcsillan a férfi arcán, az asztalra boruló asszony kendőjén és kezén s a bölcsőben fekvő gyermeken. A színek ettől a fénytől melegek és lágyak lesznek. Éles kontúrokat nem találunk. Ecsetvonásai szélesek s puhák és az aranyosbarna fény hatására foszladozóan olvadnak egymásba. Paraszti zsánerképei közül még megemlíthetjük a Kurizálás-t, mely ehhez a kettőhöz hasonló felfogásban készült, de festői előadásmódjában és mondanivalójának mélységében nem ér fel velük. A novellisztikus témák az 1910-es évek után lassan elmaradnak festményeiből, később újra fel-fel bukkannak, kész mű azonban nem születik belőlük. Ismerjük pl. a Golgota-hoz. készült ceruza és olajvázlatokat, a Boszorkányok sodró lendületű olajvázlatát, valamint a Pletykázok néhány ecsetvonással földobott igen jól jellemzett kis tervét. Az elbeszélő jellegű témák helyett előtérbe kerül festészetében az ember és tájfestés. Az embert - parasztokat - most már legtöbbnyire mindenféle cselekvésből kiragadva jeleníti meg. Nem munkájuk közben látjuk őket - mint annyiszor Koszta vagy Tornyai képein - s nem is kint a mezőkön, hanem szobáikban ülve, s arcukon, tartásukon látszik munkájuk következménye a fáradtság, fásultság. Életrajzi regényéből tudjuk milyen jól ismerte a különböző paraszti sorsokat, a földműves élet nehézségeit, s a vidék súlyos elmaradottságát. „A termő örök kötelesség, szigorú törvényszerűség parancsolt és ütötte mindig a szemet, hajtotta az izmokat, regulázta az emberek robotját. . . Estéli harangszóval megszűnt az élet a városban és a sötét tanyák világában aludtak az emberek, jószágok, barmok."

8 A parasztember életének az esti harangszó előtti perceit érezzük ezeken a képeken. A festő emberi részvéte sugárzik belőlük. El tudja kerülni azt, ami ebben a műfajban olyan veszélyes - hogy alakjai néprajzi tanulmányként hassanak. Festőileg és emberileg hozza közel 8 Endre Béla: Có. 7. 226