A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1968. (Szeged, 1968)

T. Kontik Mária: Bevarrott ujjú női ingek

Sarkai elől-hátul lekerekítettek, széleit igen aprón tűzőöltéssel levarrták. Az ujjbevarrás felőli részét fehér pamuttal áttörtén hímezték ki. Az ujja bevarrása egyedi módon történt. A vállfolt és a beráncolt ujj közé egy keskenyen összehajtott csíkot helyeztek, mely csak pár mm-t nyúlik ki hurkaszerűen az összevarrásból. Az igen bő toldott ujjakat a vállakkal egyező hímzés borítja. Bújtatója közvetlen a hímzés felett összefogott ill. összehajtott vászonból alakult. A toldástól a cakkos ujja széléig az ujja nincsen összevarrva. A lenfonálból sodrott madzag összehúzásával 5 cm-es fodor képződik. A többitől egészen eltérően az eleje sem lerakva, sem gombolva nincs. Nyaka csak elöl van kikerekítve. A nyakbőséget körben beráncolták de úgy, hogy a behajtott szélét hullámosan húzták be, majd egy belső pánthoz rögzítették, így egy díszesebb ráncolást kaptak. Eleje közepén kissé ferde, függőleges nyílást vágtak - szoptatás céljára - és saját anyagából keskenyen elszegték. Páhája egészen kicsi, három és fél cm-es. Az inget 80 cm és 110 cm széles kétféle minőségű lenvászonból szabták. Nyb: 60 cm, dh: 48 cm, db: 160 cm, uh: 21 cm, ub: 110 cm. Az általunk bemutatott ingek begyűjtése az 1907-8-as években Kiskunfélegyházáról, Apátfalvárói, Makóról és Szegedről történt. A leltárkönyv tanúsága szerint a hímzéssel díszített ing (2. ábra) menyasszonyi öltözékhez tartozott.

5 A rajta levő függőleges nyílást csak később vághatták ki a szoptatáshoz, mert az erre a célra készült ingek végig nyitottak, vagy legalább mellközépig. Az itt közölt kézzel varrott, bevarrott ujjú női ingeket már nagyrészt fehérneműként használták a XIX. sz. közepétől. Amíg az emlékezés visszanyúlik, azóta ilyen bevarrott ujjú ingeket viseltek a nők a Dél-Alföld falvaiban és tanyáin hétköznapra és ünnepre egyaránt. A 47-57 cm hosszú ing a szoknyába bekötődött, elejét-hátát a pruszlik befedte, csak nyaka és ujjai maradtak szabadon. A férfiingekével ellentétben, ahol a mellény éppen az ing elejét láttatja, a női ingeknél a hangsúly a nyakra és főleg az ujjakra esett. Ingeinkre jellemző a szűk karöltő és a bő ujjak ellentéte.

6 A fehér vászon vagy batiszt redőzését megtöri az ujjvégek behúzása és az ebből alakított fodor más jellegű redői zárják le az ujjat, ill. veszik körül a kart a könyök felett. Adatközlőink mindegyike emlékszik erre az ingformára, míg a mellévarrott ujjúakra egyikük sem. A legöregebbek még ma is bevarrott ujjú vászon ingeket viselnek. Ezek azonban már igen kevés kivétellel géppel varrottak és varró asszony készítette őket. Anyaguk gyári vászon, ujjaik elszegényesedtek,

7 teljes mértékben alsóneműekké váltak. Az első világháború után ehhez is már csak az idősebbek ragaszkodtak, a fiatalok fokozatosan városi öltözködésre tértek át. A gyáripar fejlődésével az ing anyaga és kivitelezése, sőt funkciója is megváltozott, de szabásának és formájának lényege a régi maradt. Ezt a bevarrott ujjú ingformát kevés változtatással megtaláljuk a Dél-Alföld peremterületén élő szerb és román lakta falvakban is. A már leírt daraboktól anyagukban, a nyak megoldásában és díszítésben különböznek. Alapanyagul az általuk házilag készített igen finom, nyers színű szádat használták fel. A derékrészt minden esetben változatos csíkozással szőtt szádából szabták, míg az ing többi részét csíkozatlan szádából készítették. A két szabásrajzot (1., 3. ábra) 5 Az 53. 270. 1. Itsz. ing 1907-es leltárkönyvi bejegyzése: „kivarrott régi menyasszonyi ing". 6 Lásd: A magyarság néprajza I. 341. felső ábráját. 7 Lásd: Herkely Károly: A szokolyai viselet. Népr. Ért. 1939. 287 és Gönyei i. m. 114