A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1966-67. 1. (Szeged, 1968)

Juhász Antal: A tanya néprajza Tömörkény István műveiben

Jellegzetes étkezési szokásokat is megőriz. „A kintvaló nép a tejet nem issza bögrében vagy pohárban, jobban szereti, ha leveses tányérban teszik elébe, akkor kenyeret aprít bele, s komoly méltósággal kanalazza föl.'''' (5:354) A tanyai ember — bár mindig kalapban jár, nyáron is — étkezés alatt a kalapot leveszi a fejéről és rendszerint szótalanul eszik. Evés után teszi föl a kalapot és csak azután kezd beszélgetésbe is (5:355). Ruházkodás, viselet Tömörkény elszórt megjegyzései olyan öltözködési kultúrát tükröznek, amelyre a gyári anyagok elterjedtsége és a városi divatáramlatok térhódítása jellemző. Házi készítésű vásznakat a tanyai nép ruházkodásáról szólva nem is említ, ami alátámaszhatja azt a véleményt, hogy a ruházati önellátás Szeged környékén már a XIX. század elején általánosan megszűnt. Azt a felfogást vallja, hogy a mindenkori paraszti viselet a felső, előkelő osztályok viseletéből származott. Amikor az úri osztály egy-egy viseleti divatot elhagyni kezd, az akkor jut el, süllyed le a néphez, ilyenformán a parasztság az úri divatot mindig fáziseltolódással utánozza. E felfogás kétségkívül valós megfigyeléseken, tényeken alapul, de meg kell jegyeznünk, hogy csak ezzel az elmélettel nem lehet a paraszti viselet eredetét megmagyarázni minden történeti korszakban. A Szeged környéki női viseletről 1903-ban a következőket írja: ,,A magyar menyecske-divat utolsó esztendőit éli, a nép leányai már csakúgy blúzokat, aljakat s egyéb asszony-mondurt viselnek, mint az úriak. A rókatorkos, láncos, zsinóros asszonymenték, csurakok helyébe bársonykabátok jöttek ünneplőbe, a viganók helyébe selyemszoknyák, pruszlik már éppen nincs, hacsak valamely hazafias ünnepen tüntetésképp még föl nem veszik. így van az már a város egy részében, azután a falvakon de a tanyákon és a pusztákon is." (8:271) A századfordulón a tanyai lányok és asszonyok ünnepi öltözködésében a selyemés bársonyruhák szerepe szinte kizárólagosnak tűnik. Innen ered, hogy ,,a vasárnap délelelőtti miséről kitolóngó, selyembe-bársonyba öltözött lány ser eget úgy hívják: sejömcsorda. " (8:306) Megfigyeli a ruházat színeinek kormeghatározó szerepét: „az ünneplő ruha különféle, némelyik egészen komoly fekete, másrésze vadgalambszín és meggyszín, bársonyból valók a gallérok. Az asszonyok feje pedig selyemkendőkkel van bekötve.'''' (4:480). Az ünneplő női viselethez hozzátartozott a rojtos szélű, vállra teríthető nagy selyemkendő, amit ilkakendőnék is neveztek. Az ünneplő asszony ruhákat: szoknyát és alsószoknyákat szokás volt keményíteni is, kivételt képeztek az újhitű nazarénusok, akik vallási megfontolásból nem keményítették ruháikat. (4:480, 5:273) Nyomon kíséri az úri divatáramlatok beszivárgását a nép közé: ,,Mikor előkerült az a női divat, hogy nem a szoknya marad a derékon alul, hanem a szoknyába belekötik a derekat, s fölébe övet kapcsolnak: ez a divat egy év alatt kijutott a tanyákra is." (8:305) Ezt az övet a nép gyásznak nevezte el. Az elterjedt sokszoknyahordást az úri krinolin-divatból származtatja. Tudósít a női öltözet alkalmak szerinti változatairól is. Amikor a tanyai lányok a tánchelyvQ mennek a suhogós keményített szoknyákban, akkor ,,pántlika van a hajukban és a nyakukon aranylánc, a kezükben pedig kendő." (2:33) Ha a tanyai ember a városba hivatalos helyre idézést kap, ünneplőbe öltözik, mert úgy kívánja a tisztesség (2:100). Gyász esetén az idősebb asszony öltözete fekete kékfestő ruha (3:327). 85