A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1966-67. 1. (Szeged, 1968)

Börcsök Vince: Szeged–Alsótanya közigazgatásának és népi jogszemléletének kialakulása

Jogéletüket a maguk alakította jogszokások, azok mindenki által elfogadott kötelező ereje szabályozta. A törvény felettük állt, s csak akkor kapcsolódott be a problémák megoldásába, amikor nagyon súlyos eset merült fel. Olykor civódás, torzsalkodás késztette őket a paragrafus igénybevételére. A törvényeket általában nem ismerték. Nem véletlen a szankciók olyan indokolása, hogy a törvény nem tudása nem mentesít annak kötelező ereje alól. Ha bíróság elé szólították az alsótanyai embert, kénytelen volt ügyvégy

M segítségét igénybevenni, akit az orvoshoz hasonlóan doktor úrnak szólított, s aki egészsége után legnagyobb kincsét, a jogait, becsületét, olykor személyes szabadságát védte meg. Az ügyvédek gyakran visszaéltek tisztségükkel. Az is előfordult, hogy örökösödési vitákban részt kértek és kaptak a családi örökségből. Népünk mindig bizalmatlan volt az urakkal, még akkor is, ha saját fizetett ügyvédjével állt szemben. Gyakran előfordult, hogy az ügyvéd előtt sem fedte fel magát őszintén, úgy viselkedett, mintha a bíró előtt állt volna. Szívesen hangoztatták akár az ügyvéd, akár a bíró előtt, hogy „nem tudom", „nem értem". Az volt a véleményük, hogy az ügyvédek összejátszanak, és a magasabb ügyvédi költség érdekében húzzák a tárgyalásokat. ,,Egyik kutya nem harapi mög a másikat " — tartja a szólásmondás. Gyakran találkozunk a legkülönbféle változatban az önbíráskodás esetével. Az elcsatangolt jószágot becsukják, és az érte jövő tulajdonosnak figyelmeztetés után adják ki. A kárt felbecsülik és akinek a jószága kárt tett, azzal megfizettetik. Ha jelentősebb a károkozás, becsüst, esküdtet hívnak, és annak közbenjárásával intézik el a dolgot. Az is előfordult, hogy összeszólalkoztak. Akinek kára volt, elindult gyalog a kapitányhoz. A szomszéd is elindult kocsival. A kapitány kibékítette őket. Visszafelé egy kocsin jöttek, békességben: „Elvinném kendet haza kocsival, ha gyünne!" „Elmönnék, ha le nem lükne kend!" Fiatalok gyakran zördültek össze bálák, kocsmázások alkalmából. Ilyenkor mindenki a maga ereje szerint vett magának igazságot. Ha ezek a torzsalkodások nem jártak halállal, vagy orvosi beavatkozást igénylő kiadásokkal, elsimult a dolog. Ellenkező esetben „törvényre ment" és raboskodás lett a vége. Megdöbbentő, hogy ennek a tanyai társadalomnak sajátos moralitása milyen áldozatvállalásra késztette adott esetben a szereplőket. Mórahalmon, a századforduló táján egy aratóünnepélyen a koraesti órákban verekedésből halál lett. Egy év múlva volt a tárgyalás. Először a rendőrség foglalkozott az üggyel, azután a bíróság. A tárgyaláson felmutatták az agyonütött legény által forgatott nagy bicskát. „Igaz-e, hogy fenyegetődzött?" — kérdezték. A mórahalmiak nem vallottak rá a szerencsétlenül járt ellenfelükre. „A halottról jót vagy semmit!" — tartja a közmondás. Arra sem vallottak, aki leütötte a legényt, mert családos ember volt. A bíró türelmetlenül mondta: „Emberhalál történt! Valakit büntetni kell!" A hat mórahalmi legényre egy-egy évet szabtak ki. Sátoraljaújhelyen töltötték ki a büntetést, s együtt dolgoztak szőlőmunkában. Úgy tekintették, mintha a katonaidőt szolgálták volna le. Amikor hazakerültek, nem vetette meg őket a tanyai társadalom. Mindegyikük a kor szabta feltételek szerint házasodott. A társadalmi morál, a jogszokás és a törvény sajátos keveredésével állunk itt szemben, ahol a törvény marad alul, mert nem sikerül a bűnöst megbüntetni. A moralitás azt kívánja, hogy a családos embernek ne essék bántódása, nevelje nyugodtan gyermekeit. Inkább vállalják az elmarasztalást, a börtönbüntetést azok, akiknek a gyilkossághoz, halálokozáshoz semmi közük nincs. A népi jogszemléletnek olyan érvényesülése ez, amelyik — bár sok pozitív vonást mutat fel — nem feltétlenül 34 Az ügyvéd népies neve. 136