A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1966-67. 1. (Szeged, 1968)

Madácsy László: Adalkok Tömörkény István írói portréjához

Az apró, de képzeletet indító részletek művészi felsorolása félelmet keltő egységbe olvad. Az éjszakai őszi szélben törvényszerűen minden mozog, a halovány fény és árnyék játékában a dolgok feltűnő és elmosódó kontúrjai különféle formákat vesznek föl. S a zaj, amit hall a fül, ilyen nincsen másutt sehol a világon. A leírásnak mintha minden részlete csak azt a gondolatot akarná kiemelni, hogy a tanya és népe viharos éjnek idején mennyire ki van szolgáltatva a természet erőinek, a rabló szándéknak, s mennyi veszedelem leselkedik rája. Ahogy Tömörkény tavasz szemléletében figyelemmel lehetett kísérni világképének lassú elborulását, ugyanúgy lehet látni ősz-szemléletben is. A háború rettenetes árnyéka ott lebeg a puszta fölött is, „amely csendes és elhagyatott. Nem legel rajta a ménes, mert a ménes elment katonának. Csak messze lent látszanak némely juhnyájak, belemosódva az őszi avar színébe. Itt-ott néhány fa, amely küszködik a szikes földdel; valaha sok volt, de elpusztultak, mert ahogy gyökere elér a szikföldig, a fa beadja derekát, és lefekszik a földre aludni. Másfelől kútágasok jelentik, hogy hol lehet vizet inni... Az igen elszaporodott nyulak nem sok lármát csapnak, ahogy egymást látogatni mennek a buckaoldal bozótjába. Nem vadász rájuk más, csak a parlagi sas, amely a sasülési fák közül megindulván, halkan keringél fönt a magasban..."

29 íme a puszta őszi képe miképpen tükrözi 1916-ban, az ország szolgálatában vérző, pusztuló népek kollektív fájdalmát, ijesztő nyomorát. Ez nem a XVIII. századvégi költészet ősz-szemléletének elmélkedő melankóliája (Shelley, Saint-Lambert, Delille), sem Millevoye, Lamartine, Berzsenyi vagy Petőfi fájdalmas sóhaja, kiknek az ősz közelinek hitt halálukat szimbolizálta, nem is Juhász Gyula őszi képe, melyben „A haragos egeknek Sötét felhője villan, S az elmúlás fuvalma Meglengeti a lombot, És hull az őszi pompa Rozsdás halott színével A Hervadó avarra..." (Reátok gondolok...). Tömörkény őszi képe csak a magyar puszta valóságának közvetlen megragadása, adott történelmi pillanatban adott társadalmi tudattal. A valótényeknek olyan művészi, reális ábrázolása, amely egy közösség sorsára, szociális helyzetére utal. Tömörkény természetlátása olyan, mint egy XIX. század közepéről való népdalé Kálmány Lajos gyűjtéséből: a külső és belső valóság kiegészítő behatásai útján adott totális realitás. Hidegön fújnak a szelek, Lehullnak a falevelek, Sok édösanya főszönné, Haja fiát mögmenthetné. A vízen járók és a kétkezi munkások életében a legszomorúbb évszak a tél, mert a befagyott vízbe befagy a hajó s véle együtt befagyott a kenyér is. A kenyéradó víz jéggé vált, a abból nem nagyon lehet megélni."

30 „A tél a míveletlenség és kenyértelenség ideje. Senki se tudja jobban ezt, mint a nép. Az ő nyelvében a tél nem a hideget jelenti, hanem azt az időt, amikor nem lehet keresni."

31 Tömörkény télszemlélete — íme — a természetben élő, szegényember szociális helyzetétől függ. S „mert a tél csak nyomort és halált jelent a népnek", ezért téli tájképei ijesztően sötétek. Mintha télrajzában azt akarná szimbolizálni, hogy a „célszörű szögényembör" egy rendszer következményeképpen milyen mértékben vált 29 Külső öregek, A kraszniki csata, Bp. 1960. p. 322. 30 Várakozások, Hajnali sötétben, 1958. p. 162. 31 Hideg világ, Új bor idején, Bp. 1958. p. 25. 11