A MÓra Ferenc Muzeum Evkönyve 1964-65. 1. (Szeged, 1966)
Kresz Mária: Maksa Mihály tálas
seggé teszik őt. Ettől eltekintve nehéz sorsa, küszködése azonos sok száz szegény vásárhelyi tálas életével. Júlia így foglalja össze röviden apja sorsát: ,,mikor elindult az életbe, csak a két karja volt, akkor vette a házat, aztán vette a feleségét, aztán lettek a családok, sokat temettek. Éjt nappallá, eggyé tett, hogy fenntartsa ezt a ,van'-t és a sok gyereket. És korán meghalt." Fénykép nem maradt róla: ,,sose értékelte magát, azt mondta: minek az úgy?" ,,Nagyon szerette a mesterségét. Éjt nappallá eggyé tett érte. Meg a családjáért. Mert tizenhárom család nem kevés ám. Karján a gyerek volt, aztán őrte (őrölte) a mázat, hajtotta a követ.'' „Kicsije-nagyja, vénje, fiatalja, dolgozni kell, megtartjuk a .van"-t — azt mondta apám." Kiss Zoltán egy évig dolgozott nála, 1908-ban, amikor már beteg volt és maga nem tudott munkálkodni. Kiss Zoltánt darabszámra fizette, nyolc-tíz forintot keresett nála egy héten, ez volt akkor a rendes munkabér máshol is. „Jó ember volt, nagyon jó ember volt, nagyon istenes volt"—emlékezik rá. — „Barátságos." Akkoriban János fia dolgozott rajta kívül a műhelyben. Korábban, úgy látszik, Maksának nem volt segédje soha. A műhely az utcára néző szobában volt. az égető bent volt a házban. Korongja „MM 1902" felirattal Kiss Zoltántól a Néprajzi Múzeumba került. 17 Akkoriban általában a korong két ágasát a földbe verték, ahhoz csináltak egy padot és munka közben a falhoz vetették a hátukat. Az elmozdítható „rámás korong", amelyben a korong és a pad közös rámába van erősítve, csak az 1940-es években terjedt el. Maksa Mihály korongja jóval megelőzi korát. A ráma diófából készült, a „hátvető támla" tölgyfából való és ívben végződik, a korong két ágasa is faragott profilú. „Az akkor nagyon csinos korong volt. — mondja Kiss Zoltán — abba az időbe rászánta, hogy neki ilyen csinos legyen, ilyen nem volt másnak." A korong tányérja diófa, talpa tölgyfából készült, a „persely", melyen forgott a tengely, acélból való. Maksának nagy kerek katlan kemencéje volt, kb. 1400 edény fért bele. Júlia nagyjából elmondja, hogy melyik edényből hány ment bele: „legalul a tányérok csoportja 20—30 egy csoportba borogatva. Azután a tálak leborogatva, 20 is volt egy csomóban. Volt körül az a nagy kemence 6—8 sor. Azután ráborogatva a szilkék. oldalvást. Azután voltak a köcsögök, azután a bögrék, utoljára a tányérok, hogy befödje a tetőt." A virágozásnál felesége és leánya is segített, Maksa korongozott, meg csíkozta az edényeket a korongon, de olykor ő is virágozott. Viszont Júlia is tudott korongon csíkozni, és járt is a szomszéd tálasokhoz virágozni, csíkozni! Csakis írókát használtak, egy egész kosárnyi maradt belőlük, mindegyiken évszám. Folyóedényként tál, tányér, szilke, bögre, köcsög ment. „Ha parancsolták": korsó, kanta, bödön. Buteltát Maksa csak ajándékba csinált. „Nagyon szeretett ajándékozni, de csak edényből." 32 esztendeig egy mezőberényi kofának, edénykereskedőnek dolgozott, Veigert Józsefnek, aki Békésbe vitte az edényt. Békéscsabán is volt kereskedője, Dajka Sándor, neki tizenöt évig szállított. Volt úgy is, hogy ők maguk árulták az edényt, Júlia is járt vele. „Vittük vásárokról vásárokra. Félegyháza, Makó, Csaba, Gyula, Szeged, Apátfalva, mikor hun volt vásár. Fuvarost fogadtunk, aztán jöttünk haza vonaton." Edényei közül először a vásárra szánt folyóedényekről szólunk, bár sajnos ezek azonosíthatók legnehezebben a múzeumi anyaggal. 17 Népr. Múz. 55.5 Л. 134
