A MÓra Ferenc Muzeum Evkönyve 1964-65. 1. (Szeged, 1966)

Kresz Mária: Maksa Mihály tálas

Maksa István (1840—1902, de csak 1892-ig dolgozott) lett a leghíresebb a Maksa testvérek közül, Kiss Lajos is őt sorolja fel az ismertebb régi tálasok között. Korábban a Kis utcában lakott, majd 1878-ban vette meg a Délibáb utca 7. számú házat, a város szélén, már a töltés mellett, ahol egymást érik a tálasműhelyek. Ebben a házban élt haláláig s itt élt leánya, Judit is, a mi adatközlőnk. Három korong forgott a műhelyében, mindig volt egy-két segéd, néha inas is. Beépített „égetője" volt, ezt nagysága szerint 1200-as kemencének mondták, de voltaképpen kereken 1300 edény fért el benne, amely a következőképpen oszlott meg: ,,22 első tál, 22 második tál, 22 nagyuras tál, 30 nagy leveses tál, 50 kis leveses tál, 100 porciós tál, 100 pici tál, 100 piri tál, 250 piri tányér, 250 piri csésze, 100 uras csésze, 250 kis csésze/' Tulajdonképpen 1296 edény. ,,Akkor még csűbe égettek, legalul nagyja. Tetején bögre, vagy leborogatták kis csészével. Sokszor olyan ragacsos volt, alig tudtuk szétvenni", — emlékezik vissza Judit, a kemencébe való rakodásról. ,,Borítva nem olyan ragacsos" — fűzi hozzá. (A „csőbe" égetés a tálak függőleges elrendezését jelenti, szemben a később elterjedt vízszintes elhelyezéssel, a „borítva" rakodással.

6

) Fennálló edényt csak ősszel, télen csináltak. Karácsony után egy kis szünetet tartottak, januárban elkezdtek ,,a padlásra dolgozni", bögrét, szilkét csináltak februárig. Akkoriban Újvárosban még a férfiak virágoztak. Maksa István kereken 25 évig, 1892-ig egy békési kereskedőnek, Félix Teréznek szállított, edényei tehát jórészt Békés megyében terjedtek el. Két testvérén kívül nála tanult Lázi István (akinek később nagyon nagy műhelye lett), Orbán Mihály, Mucsi János, Varga és mások. Négy gyermeke közül István fia (1872—1932) szintén tálas lett. Leánya, Judit Újváros egyik legismertebb íróasszonya, de nem a régi minták művelője. Fiatal leány volt, amikor 1896 telén az agyagipari gyakorlóiskola megnyílt, ahova három hónapig járt (novembertől februárig). Hartmann Pál festőművésztől tanulta az új mintákat, nagyon szépen haladt és meg voltak elégedve vele. Még van néhány dísztálja, amit az iskolában e tanfolyamon „magyaros" mintákkal festett. Későbbi stílusa azonban elüt ezektől és a gyári kőedény hatását mutatja, naturalisztikus rózsacsokrokat festett ecsettel. Bár Judit félszázadig újdivatú mintákat festett, mégis oly kitűnő maradt vizuális memóriája, hogy ilyen hosszú idő után, 1955-ben, kérésemre fel tudta idézni apja tál-tányér mintáit és azokat le tudta rajzolni. ,,Az én apámnak az volt a legkedvesebb, a magyar korona, egyik oldalán cserág, másik oldalán makkág, a kakas, tulipán, kosaras virág, madár faágon" (II. t.). A házban és a szomszédoknál még maradt néhány edény, amelyeket Maksa István csinált és a fenti mintákat megtaláljuk a mester volt segédjeinek, tanítványainak munkáján is. Maksa István edényeinek áttekintését először a tálas edénynél kezdjük. Ezt mindig nagy tömegben csinálták, felirat nélkül, így pusztán a minta alapján nagyon nehéz őket mesterhez kötni. E darabokat kevésbé gyűjtötték, a használatban jobban elkoptak, eltörtek, mint az inkább megbecsült egyedi darabok. Judit szerint a tálak általában „sárgák" voltak, meg fehérek. ( A „sárga" alatt a zsemlyeszínű festéket kell érteni, a Dud községből hozott ún. „dudi föld'-et. A „fehér" szín sárgásfehér árnyalatú és „pécsi földből" készült, szemben az 1900-as években elterjedt „recski föld" fehérebb színével.) Maksa István legkedvesebb mintáját, a magyar címert látjuk viszont egy félméteres „első táP'-on, amely szomszédjánál maradt meg (2. sz. III. t. 1.). 8 Kresz Mária, Fazekas, korsós, tálas. Ethn. LXXl. (1960) 297. 118