A MÓra Ferenc Muzeum Evkönyve 1964-65. 1. (Szeged, 1966)

Juhász Antal: A deszki hajóvontatók

említi a járgánnyal haladást, Tömörkény pedig ugyan ír róla, de gugorázásnak nevezi.

22 Ugyancsak a gugorázás egyik fajtájának veszi a járgányozást Csermák Géza is.

2:í Adatközlőink viszont határozottan megkülönböztetik a két munkamódot: a járgány használatát nem nevezik gugorázásnak, a gugorázás — a szegedi fahajósok szerint — annak a munkának a szakmai neve, amikor a parton leásott fenyőtörzsre, az ún. gugorára tekerik föl a vontatókötelet. Hz a munka abban is különbözik a járgányozástól, hogy víznek haladva — tehát vontatás közben — nem alkalmazták, hanem csak akkor, amikor teherrel lefelé úszva zátonyra futott, hajósnyelven fölfenekelt a hajó. Az emberi erővel végzett hajóvontatási módok legnehezebbike a gyalogos vontatás volt, amikor az elindulástól a célig folyamatosan emberek húzták a hajót. A gyalogos vontatás a lóvontatással párhuzamosan századunkban is fennmaradt. Munkájáról egy 1780-as évekből származó leírás megrázó képet fest.

24 Ismeretes, hogy II. József 1783-ban elrendelte a halálra ítélt rabok hajóvontatásra alkalmazását. A korabeli forrás ilyen hajóvontató rabokról szól. akik a túlfeszített munka mellett megfelelő élelmezésben sem részesültek és tömegével hullottak el vontatás közben. Ennek és hasonló korabeli leírásoknak alapján nem valószerű, hanem túl sötét képet kapunk a gyalogos vontatásról, hiszen az elítélt rabokat a nehéz munkán kívül az éheztetés, sanyargatás is gyengítette. Persze tény, hogy az emberi erővel történő hajóvontatás valóban a legnehezebb munkák közé tartozott, éppen ezért tárgyalt korszakunkban többnyire akkor folyamodtak hozzá, ha más módon nem tudtak vontatni. Kivételt képeznek a kisebb dereglyék közé számító kofahajók, amelyeket gyakrabban emberek húztak. Gyalogos vontatásnál 2—3 ember felelt meg 1 vontatóló húzóerejének. A deszki szerbek gyalog sosem vontattak. Ahol lóval nem tudtak továbbhaladni és szaldóm után sem találtak alkalmas helyet, ott kifogták a lovakat és inkább visszafordultak, de nem fogták be magukat a hámba. A hajót ilyenkor a hajósok és a fogadott napszámosok húzták el a kijelölt helyig. Felszerelésük és munkamódjuk ismertetése e helyen nem feladatunk. A lovas vontatók munkája nehézségekben mindjárt a gyalogos vontatóké után következett. Láttuk, hogy az utat legtöbbször ők is gyalog tették meg a lovak mellett. Ez — napi átlagban 12—14 órai vontatást számítva — nem kis teljesítmény. Viszonylag könnyebb volt a munkájuk jó időben, de amikor beállt az esős őszi időszak és áradt a folyó, a sáros, csatakos parton, az árral szemben az állatnak és embernek egyaránt nehezebb volt az előrehaladás. Olyankor sűrűbben kellett szaldomozni is, hogy vontatásra alkalmas parti sávot találjanak. Nem véletlenül született a nyomorúságos sors jelölésére az a szegedi közmondás: ,,Rosszabb az élete, mint a hajóhúzó lóé/" A kocsisok nem kímélték lovaikat, a vállalt fuvart teljesíteni kellett, mert szükség volt a pénzre, sőt az utóbbi időben írásos szerződés is kötelezte őket a munka elvégzésére. Különösen a Maros tette próbára a vontatókat. Áradáskor a Maros rendkívül gyors folyású és ha más időpontban árad, mint a Tisza, akkor a torkolatnál igen sebesen ömlik az alacsonyabb Tiszába. Olyankor a 6 lovas hajó vontatásához legalább 8 ló kellett. Ha az árral út közben találkoztak, hazaüzentek, hogy valamelyik cimbora vigyen segítséget. Az 1920—30-as években ilyen esetben sokszor a gőzös vette át a fahajók vontatását. 22 Tömörkény: Gugorázás ih. és Uö: Szegedi vízenjárak Népr. Ért. 1906. 197. :i:i Csermák: A dunai hajózás történetének néprajzi kutatása. Bp. 1952. Kézirat. 21 Vájna Károly: Hazai régi büntetések. Bp. 1906. I. 532. 104