A MÓra Ferenc Muzeum Evkönyve 1964-65. 1. (Szeged, 1966)

Juhász Antal: A deszki hajóvontatók

út volt. Nováky György mérnök 1853-ban a következőket jelenti : ,,...az ún. Superplatzon az ottani hajóépítkezések a vontatási helyet annyira megszűkítették, hogy ott nem tsak a lóvali vontatás, de a gyalog ember átjárása is némileg akadályozva van." Javasolja, hogy ,,az illető hajóépítők a hajó vontatási helynek kiszorítására köteleztessenek. "

x 7 Tiszai átkelőhelyeknél úgy jutottak át, hogy a révész leengedte a kompkötelet, ami súlyánál fogva a vízbe merült és a hajó átúszott fölötte. Ha a kocsisok az útjukba eső akadályok vagy a folyó erős sodrása miatt nem folytathatták a vontatást, akkor át kellett váltani a másik partra. A vontatók és a hajósok ezt az átváltást szaldómnak nevezték. Ha a hajó Szegedről indult és a Tiszára mentek, már a Maros-toroknál szaldomozni kellett. Szaldóm előtt a hajókormányos hangos kiáltással jelezte a kocsisoknak, hogy hajtsák meg a lovakat, ,,Hé, szólídd meg a lovakat!" vagy „Hajtsd meg szaldómra!" A kocsisok ,,Hajló, hajló!" kiáltással és ostorcsapásokkal nógatták a cukkot gyorsabb haladásra. Amikor a hajó futása jól felgyorsult és „a vontatókötél megfeszült, mint a citorahúr", a kormányos kiadta a jelt a megállásra: huja. A jelre a cukk lelassított, megállt, a vontatók a kötelet lekapcsolták a rúdról és a kormányos a hajó haladását a timonnyaX (kormánydeszka) a túlsó part felé irányította. Amikor a hajó meglassult, lemacskáztak, azaz leengedték az anyamacskát. Régebben szokás volt, hogy mikor a kocsisok a cukkot jól meghajlózták, a huja jelre a kurtulás karddal elvágta a drumó mögött a megfeszült vontatókötelet. Ilyenkor a hajósok ladikon a kötél alá eveztek és azt beszedték a ladikba. Gabonáshajók mellett a víz felőli oldalon lovasdereglye úszott. Szaldomozásnál ezen szállították át a lovakat az ellenkező partra. A lovasdereglye mérete mindig a hajó nagyságától függött, annyi ló fért el benne, amennyi a hajó vontatásához magas vízállás idején szükséges volt. A lovakat csatlópálcával összefogott pallódeszkákon vezették be a lovasdereglyébe, amelyben az egyiket fejjel, a másikat farral, majd a következőt ismét fejjel egy irányba állították. A dereglyében hajósok eveztek. A másik parthoz érve, a lovakat szárazra vezették a pallón, s miután a hajósok ladikon kivitték a vontatókötelet, a kocsisok újból ráfogtak, fölszedték a macskát és folytatódott a vontatás. Szaldóm után vigyázni kellett a lovak befogására, mert a ,,dunárú lovak" mindig a víz felőli oldalon húztak, így tehát a lovak a rúd ellenkező felére kerültek, mint a másik parton. A kurtulás ló istrángján hámtáska volt, hogy a ló oldalát ne dörzsölje fel a szerszám. Ha egy hámtáskája volt, szaldóm után ezt is megcserélték. Persze и szaldóm nem ment olyan gyorsan és simán, ahogyan e rövidre fogott leírás alapján tűnik. Nagyobb esőzés, de különösen a folyó apadása után a partot mély sár borította, amelyben a lovak térdig, olykor hasig elmerültek. Sokszor kötéllel kellett a lovakat a sárból kihúzni, hogy tovább haladhassanak. Az 1900—

as évektől, a tiszai gabonáshajózás alkonyán a bőgőshajók már nem vittek magukkal lovasdereglyét, a homokoshajóknak pedig egyáltalán nem volt dereglyéjük. A cukk úgy kelt át a folyó másik partjára, hogy a lovakat „beszödték a hajóra, az első fowra." A hajósok a vontatókötelet ladikon átvitték a másik partra és ha lassú volt a víz, kézzel, egyébként más módon a hajót áthúzták addig, ahonnan már a lovakat járódeszkákon ki tudták vezetni a partra. Gyakran előfordult az is, hogy a lovakat átúsztatták a Tiszán. A vontatók ladikban eveztek át, egyikük fogta a prednyák kötőfékjét és a többi ló úszott utá17 Szegedi Áll. Levéltár, Községválasztmányi iratok 1853/23, Vö: Juhász Antal: A tiszai tutajozás és a szegedi super mesterség. MFMÉ 1960—1962. 136. 101