A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1963 (Szeged, 1963)

Bálint Sándor: Felsőváros

Tarián, Kispest, Burgundia nevek hivatalos formában való megőrzése. Kíméletet, hatósági védelmet érdemelnek mert társadalomtörténetet, helyi művelődést, törzsökös családok emlékezetét idézik a Szent Miklós utca, Szent György tér, Hóbiárt basa utca,. továbbá a Rom (-cigányember), Sándor, Gál utcanevek. Felsőváros honorácior, hivatalviselő polgársága a mai Dugonics és Teleki utcában élt. Ezeknek hajdani neve Szent György utca, Bírák utcája, illetőleg a családnévi eredetű Rúzsa utca volt. Kétségtelen, hogy ezek az utcák még mai, sokszorosan eltorzított képükben is megőriztek valamit Felsőváros polgári világából. „Szeged legszebb útvonalának — írja századunk elején egy sajnos ismeretlen, de kitűnő ösztönú cikkíró — a Dugonics utcát tartom, és utána mindjárt a Maros utcát. Tessék arra sétálni kora téli szürkületkor, mikor az árnyékok kezdenek nőni és a házak ablakszemeiből fátyolos szűrődő fény esik a goromba kövezetre. Az öreg utcák hol jobbra, hol balra kanyarodnak, saját úri szeszélyük szerint, melyeket annak idején nem zabolázott meg a művészi formák ellensége, a szürke lénia. Ezek a kedves, öreges, szigorú tekintetű házak úgy állanak ott, mint régi sírjukba szállott emberek megkövesedett szellemei: bezárkózva, hangtalanul, és egy kicsit rezignáltán, mintha roszszallóan néznék, a többi utca kötelező flancolását. A gyalogjáró kikopott, a sarkon derengő utcai lámpás. . . A Dugonics utcának ugyan már kivették a lelkét, mikor lerombolták belőle Dugonics András szülőházát, de a Maros utca még ma is a régi, a múlt század elejéről való hangulatokat őrzi. Ott van benne a fehérre meszelt kondignációs épület, a Felmayer kékfestő háza, ott a Kátay Sándor bagolyvára, meg a töpörödött kicsi nénémasszonynak, Farkas Mihálynénak rezidenciája. A Haris-família bizony kipusztult már az utcából pedig de híres, nevezetes kreolszínű görögök kerekedtek belőle annak idején ..." A kép azóta természetesen méginkább felbomlott és megváltozott. Talán nem lesz itt érdektelen megemlítenünk azt a mondai hagyományt, hogy a Dugonics utca 13. számú ház volt a magister sagarum, azaz Rózsa Dániel boszorkánymester kúriája. A régi, századunk elején lebontott Szent György-templom tornyát pedig boszorkányok tornya néven is emlegették, mert a monda szerint itt gyülekeztek a Gellérthegyre iparkodó szegedi bűbájosok. A vízelőtti felsővárosi utcaképhez hozzátartoztak a vízenjárók, főleg hajóácsok és molnárok háza előtt címer gyanánt földbe ásott díszes hajóorrok, és a bejárat elé rakott elhasznált malomkövek. A Kistisza utca 7. számú ház szárazbejáratának falain népies „freskókat" látunk, amelyek az egykori gazda, Bitó Ferenc foglalkozására, a halászatra utalnak. Ezek: Ádám és Éva kiűzése a Paradicsomból, Jónás a cethalban, az öt árpakenyérrel és két hallal való vendégség, a háborgó tenger lecsöndesítése, a csodálatos halfogás, a mennyország kulcsainak átadása, vagyis a halász Péter kiválasztása. Végül Saul a damaszkuszi úton. Az első és utolsó képek összefüggése nem világos. Az olajfestékkel festett naiv hangulatú freskók egy Zöldhegyi nevezetű virágozó, azaz bútorra virágokat festő asztalosnak kezemunkái a múlt század utolsó évtizedeiből. Föltételezhetően más régi felsővárosi házakban is akadtak hasonló alkotások, illetőleg ábrázolások. Felsőváros számos derék fiat adott Szegednek, részben az országnak is. Dugonics András, Nagy Sándor (Senex), Kálmány Lajos, Kovács János, Szűts Mihály, TápaySzabó László a szegedi hagyományok kifejezésével, illetőleg megörökítésével szerzett érdemeket. Vastagh György, Joó Ferenc, Nyilasy Sándor a képzőművészet, Dankó Pista pedig a zeneszerzés terén jeleskedett. Bálint Sándor 127