A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1963 (Szeged, 1963)
Csalog József: Tűzfúró és fúró az őskorbanv
r.ieléssel, de közvetlenül mellettük folyt a halban gazdag Kurca—Körös folyó is, mely az akkori idők egyik Erdélybe vezető sóútja is volt. Két lakótelep; Szentes-Ilonapart és Berek, a Tisza árterében, egy-egy teraszszigeten helyezkedik el. Berek homokos talaja a parasztkultúrájú nép részére nem jelent értéket, SzentesIlonapart pedig még a XVII. században is nádasokkal körülvett, szinte hozzáférhetetlen terület volt, ahová Szentes lakossága egy-egy átvonuló török had elől húzta meg magát. 10 Parasztkultúrájú nép számára az ilyen lakóhely csak szükség esetén felelhetett meg. Márpedig a Körös-csoport népe az eddigi felfogástól eltérőén parasztkultúrájú volt. E kérdés további részleteivel ezen a helyen nem foglalkozom behatóbban, mert a Körös-csoport népének etnológiájára, keramikájának stíluskérdésére, a csoport kronológiai helyzetére vonatkozó nagymennyiségű újabb anyagot 1963. évi ilonaparti ásatás befejezése után, Tűzköves publikációjával egybekapcsolva szándékozom közreadni. Ebben a cikkben az ilonaparti átfúrt, csiszolt kőkorong egykori rendeltetését világítom meg. Az ilonaparti csiszolt és átfúrt kőkorong anyaga zöldesszürke, pöttyökkel tarkított szerpentin. Átmérője 10,8 legnagyobb vastagsága 2,3 cm. Keresztmetszetét a:: I. t. 7b. kép mutatja. A furat bősége még megközelítően sem egyenletes. A korongot áttörő lyuk az egyik oldalon 1,9, a másikon csak 1,6 cm átmérőjű. Ez a kő keménységének a következménye és azt mutatja, hogy a homok közbeiktatásával használt csőszerű fafúró aránylag rövid szakaszon 0,3 cm-nyivel keskenyebbre kopott. Leletünket a megtalálók elejtették és eltörték. A kőkorong használatára több alaki és egyéb megfigyelésből következtethetünk. Ezekkel egyenkint foglalkozom: Az aránylag rövid és erősen kónikus furat nem alkalmas arra, hogy abba ütőfegyvernek megfelelő nyelet erősítsenek. A tárgy 32 dkg-os súlyára való tekintettel a nyél legfeljebb 1,9 cm vastag, kemény, de szívós somfa lehetett volna. A szilárd tartás érdekében ezt a nyelet még megfelelő előkészítés, megfaragás esetén is bele kellett volna ütni a nyéllyukba úgy, hogy teljes hosszában abba beleszoruljon. Ilyen erőszakos művelet esetén a ridegé kemény és nem vastag kő elhasadna. Arra, hogy leletünk buzogányfej lett volna, nem gondolok, már ezért sem. Ellentmond ennek a tárgy diszkoszalakja is, amely közelebb áll a korongalakú lendkerékhez, mint a különben is csak későn feltűnő buzogány fejéhez. Tárgyunk egykori rendeltetését, azt, hogy valóban lendkerék volt, több megfigyeléssel is alátámaszthatom: Buzogányszerű használat esetén leletünk pereme valószínűleg megsérült volna, illetve az ütéssel járó használat nyomait viselné. A kőkorong pereme két rövid szakasz kivételével ép, a kivételesnek mondott helyeken azonban nem a használat során keletkezett sérüléseket találunk, hanem szándékosan ejtett csorbákat, melyeket az azokon átvezetett zsinór jól felismerhető módon kikoptatott. A kőkorong szélét tehát két helyen azért csorbították ki, hogy ezekbe belefeküdjék az a zsinór, amellyel a 10 Népr. Ért. 1957, 203—210. .10
