A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1963 (Szeged, 1963)

Bálint Sándor: Felsőváros

Mérhetetlen jelentősége volt a faúsztatásnak is, ami Felsőváros hajó- és malomépítő iparának, a super mesterségnek a Kopasz, Terhes, ökrös és más családokban való virágzását teremtette meg. Hasonló hírrel dicsekedhetett a zsindely vágó, talicskás, kocsigyártó, ács és asztalosipar. E fabőség magyarázza a napsugárdísz páratlan szépségben és változatokban való feltűnését is a szegedi parasztházakon. A Szegeden készült fahajóknak tetszetős formájuk és célszerűségük miatt nagy keletük volt az egész országban. Hajóácsaink a superplacc néven emlegetett hatalmas parti térségeken dolgoztak. Ilyen volt a mostani Római körút végződésénél, a gyermekklinika helyén, továbbá az újszegedi parton. A rönkök deszkává formálásának helye a gőzfűrész elterjedése előtt a fürészölő gödör volt. Föléje embermagasságban állvány került. Erre fektették a fűrészelendő törzset. A munkát négy, esetleg csak két ember végezte. Egyik felük az állványon, a másik pedig lent a gödörben. E műveletnek szemléleti maradványa magyarázza a magát ok nélkül nagyratartó, balgán dicsekvő emberre mondott gúnyos megjegyzést: fölül húzta az apja a fürészt. A régi szegedi vízenjárók a Tiszán Szegedtől Szolnokig, ha a vízállás engedte: Tokajig, a Maroson Nagylakig, néha Aradig, a Körösön Gyomáig hajóztak. A gabona-, sószállításra a Tisza, majd a Száva vizén Sziszekig, a Dunán Pestig, Győrig vállalkoztak. Eljutottak azonban Bécs, Linz, Regensburg városáig is, lefelé pedig egészen a Fekete-tengerig. Sokat emlegették valamikor Ábrahám József szegedi hajósembert, aki a múlt század harmincas éveiben a Vaskapun először jutott át rakományával veszély nélkül. A régi felsővárosi hajósgazdák, főleg a Zsótérok, Kopaszok, Tombáczok és mások, bőggőshajó, gabonás néven emlegetett levontatta fahajóikon vállalkoztak a Temesköz, Csanád, Békés, részben a futóhomok gabonájának Titelen, Ferenc-csatornán át való továbbítására. Szállítottak azonban sót, szegedi vízimalmokban őrölt lisztet, szalonnát, cserzett bőrt, dohányt is. Hazatérőben Piszkén mészkövet rakodtak, amelyet itthon égettek ki. Szobról kövező anyagot hoztak. A Száván járó hajóink szlavóniai cserfával tértek haza. A szegedi Tiszának ez a nagy gabonaforgalma tette lehetővé a vízimalom-ipar, továbbá a helyi kenyérsütögetés kibontakozását is. A javak felsővárosi cseréjébe, elosztásába belekapcsolódtak a nagykocsisok, koplalósok is, akik az egész monarchiát, Havasalföldet úgy ismerték, mint a tenyerüket. Szegeden is ismerték — írja öregek visszaemlékezései nyomán Szigethy Vilmos — az ötösfogatot, nem debreceni különlegesség az. Vitték a szárított halat szerteszét, továbbá a mindig kiváló szegedi szappant, és hozták haza Brassóból a posztót, Erdélyből a világ legtökéletesebb faggyúgyertyáját, Lőcséről a finomra szőtt vásznat, patyolatot, Baranya déli részéből a gesztenyét, amiért — ha már itt tartottak — átrándultak Szlavóniába is, mert annál édesebb lisztű az, minél délebbről származik. Ha pedig megvolt a fuvar, felhasználták sószállításra is. Aigner Mátyás a legrégibb szegedi fűrészüzlet megalapítója, egyúttal nagyfuvaros is volt, mert az a foglalkozás nemcsak a külső költségeket apasztotta a saját számára való szállításnál, hanem jelentékeny hasznot is hozott." Ehhez tegyük még hozzá, hogy déligyümölcsöt, fűszereket rendszeresen szállítottak a Térgyes helyi néven emlegetett Triesztből is. Természetesen nem szabad elfeledkeznünk a felsővárosi halászat, halsózás, halszállítás ősi világáról sem. Tömörkény István írja, hogy a felsővárosi halászok, halászgazdák, fisérök „sohasem voltak céhben. Mindig ősfoglalkozásnak tartatott, miként a földművelés, avagy a pásztorkodással járó állatnevelés. De azért mégiscsak nagy társaság voltak. Céhládájuk nem volt, de zászlójuk volt, mert az alatt tartoztak együvé. Még ünneplő ruhájuk is formára volt csinálva: molnárszín posztó, meggyszín bársony gallérral."' 125