A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1963 (Szeged, 1963)

Juhász Antal: A kisteleki kékfestő műhely

jól kerestek a kékfestők a mángorolással. Ahol nem volt festő, ott maguk mángoroltak. Ünnepnapokon csak úgy suhogott, csörgött az asszonyokon a szépen megmángorolt festőszoknya és úgy mondják, „szinte olyan habos volt, mint a selyem" — azaz minták képződtek benne a sok mángorolástól. A nazarénusok vallási megfontolásból nem keményítették ruhájukat.

10 — Az ünneplő festőruha a hétköznapiétól az anyag minőségében különbözött: hétköznapi ruhának sárga vásznat használtak, ünneplőnek pedig finom, jobb minőségű sifont vettek. Ünneplő festőnek nagyon szerették régebben a levantin anyagot. A kislányok rendszerint iskolás korban kaptak először festőruhát. Ez egybeszabott ruha volt, amit ubonynak neveznek. Előfordult, hogy nemcsak kislányokra, hanem 6—8 éves fiúgyerekre is festőubonyt adtak. Használatában a „célszörű szögény embör" gyakorlatias érzéke nyilvánult meg, hiszen a falusi, tanyai gyerek ruhája játék vagy munka közben nagyon piszkolódott és a piszok nem látszott meg rajta úgy, mint más, valami világosabb gyerekruhán. Az említetteken kívül mintás festőből készült még a nők számára kötő, — mintás festőből mejjeskötőt készítettek — régebben kontykötő és vállkendő, más néven nyakravaló kendő. A festőből készült kontykendő és vállkendő használata azonban már Abb. 13. kép. „Nagyvirágos" minta a század első évtizedeiben elenyészett. Idős asszonyok lánykorukból emlékeznek még rá, azóta a kontykendő szerepét a fekete klott fityula vagy fékető vette át, a festő nyakravaló kendőt pedig kiszorította a rojtos selyemkendő és berlinerkendő. Fejkendőt vidékünkön festőből nem készítettek. Simafestőből a nőknek csak kötőt varrtak. Ennek két válfaja ismeretes: a félkötő vagy derekas kötő és az ún. nyakbaakasztós kötő. Asszonyoknál a festőkötő 10 Tömörkény István: Új hit és az idők végzete. Hajnali sötétben. Bp. 1958. 480. 118