A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1960-1962 (Szeged, 1962)

Szelesi Zoltán: Szeged új képzőművészetének bibliográfiája 1945–1960

SZEGED ÜJ KÉPZŐMŰVÉSZETÉNEK BIBLIOGRÁFIÁJA 1945-1960 ELŐSZÓ Szeged új képzőművészetének arculatát még csak vázlatosan megrajzolni is nem könnyű feladat. A nehézségnek több oka van. Legfőbb talán az, hogy az a másfél évtized, melynek helyi képzőművészeti eseményeiről röviden szólni akarunk, túlságosan közel van a mához. így a szükséges „történelmi távlat", mely ítéletünket elfogulatlanná teszi, s látásunkat átfogóbbá segíti, ez esetben hiányzik. De vajon emiatt lemondhatunk-e arról, hogy számba vegyük annak a tizenöt évnek művészeti eredményeit és tanulságait, amelyek Szeged új képzőművészetének alapjait jelentik? Úgy gondoljuk, nem! Nem pedig éppen annak érdekében, hogy az eddig megtett útról visszanézve, erőt és lelkesedést merítsünk a kimutatható pozitívumokból a következő évek művészi küzdelmeihez. Rövid tartozik és követel egyenleget kell készítenünk, lemérve fiatal helyi képzőművészetünk súlyát, hogy életképes-e a további fejlődésre, szocialista társadalmunk egyre gazdagodó, szépülő Tisza-parti jelenének és jövőjének mind kiteljesedettebbé váló ábrázolására. Ahhoz, hogy a valósághoz híven lemérhessük Szeged képzőművészetének utolsó másfél évtizedes fejlődését, nem lehet említés nélkül hagynunk helyi ábrázolóművészetünk felszabadulás előtti helyzetét sem. A két világháború közti időszak árnyékos évtizedeit jól jellemzik a Tanácsköztársaság bukása utáni helyi művészeti állapotok. Ugyanis a kibontakozó Horthy-ellenforradalom szele szétsodorta akkori művészeink legjobbjait. Gondoljunk csak Gergely Sándorra (1888—1932), a lelkes, fiatal szobrászra, aki tizenkét évi emigráció után, hazájától távol, a fasizált Berlinben önkezűleg vetett életének véget. Ő is idegösszeroppanásban lett öngyilkos, mint itthon a művészetszerető Juhász Gyula, aki nemcsak költőnek volt nagy, hanem a helyi 19-es forradalmi művészetnek is kiváló esztétikusa volt. Az orosz hadifogságból szocialista eszmékkel hazatért Hódi Géza (1881—1942) pedig Szegeden nyomorgó családjához tizenöt évi bécsi bujdosás után merészkedett csak vissza. A poéta lelkű Károlyi Lajos (1877—1927) azonban rövid ideig bírta az idegenben való tartózkodást és hazajött, hogy nem sokkal ezután egy budapesti kórházi ágyon elhagyatva, ismeretlenül haljon meg. Rajtuk kívül még többeknek kellett eltávozniok Szegedről. Akik pedig vállalták a megtorlást és itthon maradtak, mint Papp Gábor (1872— 1931), Parobek Alajos (1896-1947), Dinnyés Ferenc (1886-1958) és mások, elismerést nem kaptak és szégyenteljes szegénységben kellett élniük. Nem is beszélve arról a bestiális bűntényről, melynek áldozata a fehérterror által meggyilkolt Kukovetz Nana (1885—1919) lett, aki a Tanácsköztársaság művészeinek egyik helyi mártírjává vált. Pár évvel később az ő sorsára juttatták Heller Ödönt (1878—1921) is, akinek \\ Múzeumi Évkönyv 161